Na hazaértem, csinálom, amit még kell. Szóval ennek a blognak most vége, örülök, hogy olvastátok, írtatok, mostantól mindent élőben. Ha pedig valaki Párizsba megy Erasmussal, írjon nyugodtan, segítek szívesen levélírásban, szitkozódásban, ilyesmikben. Au revoir, pápá.

Ma búcsúkirándultam, voltam St-Germain-en-laye-ben, ahol ráadásul volt egy totál izgi előadás a Karoling-kori öltözetekről, amelyet kedves friss ismerősöm végigunatkozott mellettem, pedig én előre szóltam, hogy nem érdemes jönnie, mert ad1, unni fogja, ad2, hálát cserébe nem érdemes várnia, dehát úgy tűnik, a franciák között is vannak mazochisták.

Amúgy egy perui és egy orosz sráccal ebédeltem, úgy 1,5 órán át, mivel kissé belemélyedtünk a beszélgetésbe, főleg én és az orosz, aki olyan elképesztően szépen beszélt franciául, hogy nem tudtam, hogy az irigységnek, vagy a csodálatnak adjam át magam. Semmi hímnem/nőnem hiba, semmi ragozás, totál franciásan képezte a hangokat, egyszerűen nem tudtam rajtakapni. Meg is villogtattam cserébe az úgy 50 szavas orosz tudásom, hát, kikacagott.
És végre süt a nap, a ragyáim pedig kezdenek múlni (a kezdődő ráncaim viszont nem). Szóval az élet szép, na.

pózolj templommal és dán-magyar emigránssal :)

Na kivel nem fut össze az ember Párizsban? Hát igen, már nem láttuk egymást úgy egy éve, úgyhogy a kitűnő képminőség ellenére ezt meg kellett örökítenünk.

hülye fülledt Párizs

Időjáráson rinyálni nyugdíjas dolog, de akkor is, 28 fok van kb, a páratartalom az egekben, négy napja szenvedek. Kérek szépen normális időt az utolsó napjaimra. És otthon tegnap volt a tiszavirágzás. Nem tudom eldönteni, hogy ez most a honvágy, vagy az előzöngéje annak a sóvárgásnak, amit Párizs után fogok érezni két hét múlva. Legyen is-is.

képek innen-onnan

 Egy fél napot könyvtáraztam, mire rájöttem, hogy ez mi, úgyhogy nem mondom meg, hahahaaa.

 Passió-jelenet a St-Nicolas-des-Champs-ból.

 Radnóti jól van mostanában. (Mellé járok könyvtárba, úgyhogy gyakran tájékozódom hogyléte felől.)

Egri kupa az objet d'art osztályról, a Louvre-ból. 

Hát nem Ikea, Ruhlmann. 

Flakócnak, John Martin Le Pandemoniumának kerete, ő maga tervezte, szintén Louvre.

És így vagyok az elmúlt napokban. Egy tök vagány pornószínésznő blogjáról szedtem egyébként. És ha már pornó:

Félelemnélküli János tornyában van egy kiállítás a középkori ágyhasználatról, izgi. Itt éppen a helyes szexuális viselkedésről lehet megtudni ezt-azt. (Röviden: az egyház álláspontja szerint csak gyereknemzés céljából, misszionárius pózban lehet szeretkezni. Minden más póz elvetendő, pláne az, amely a közösülő kutyákat idézi. A tiltás alól bizonyos esetben mentesülni lehet, ha a férfi túlsúlyos, lehet felül a nő.)

Már majdnem elfelejtettem, hogy micsoda undorító dolog a másnaposság. Hát sajnos tényleg csak majdnem. Meg ami előtte van, az se sokkal szebb, emlékeim szerint (amelyekből mellesleg nincs túl sok), azt énekeltük fogalmam sincs hány körül a Raspail környékén, hogy ,,I'm crazy but u like it, localocaloca", és el is hittük, azt is, hogy crazyk vagyunk, azt is, hogy Párizs likes it. Szomorú, de el vagyok puhulva, na.

végee

No, levizsgáztam mindenből, magyarra fordítva (elvileg, mivel még nincs a kezemben a papír) kaptam két hármast és két négyest, egyről pedig még nem tudok. Végülis tök büszke vagyok magamra, például a közgázon matekból mindig csak kettest szoktam kapni, pedig tulajdonképpen az is egy olyan nyelv, amit nem igazán beszélek. Úgyhogy mostantól mulatság, gesztenyelekvár-falás, Louvre, Pompidou, sör a Szajna parton.

polip

Ez itt a cukiii polip az óceanográfiai intézet kapujáról, minden nap integetek neki. És végre van cigim is, Hajni hozta, viszont az ananászos fagyim elfogyott. Valaki igazán hozhatna, ha erre jár.

Shakespeare

Mivel gazdaságossági és alakformálási okokból épp nincsen bérletem, elindultam dél körül a Marais-be, a Chagall kiállításra (ami egyébként zárva volt), le a Saint Jacques-on, de olyan fülledt meleg volt, hogy a Saint-Julien-le-Pauvre-tól pár lépésre inkább behúzódtam a Shakespeare and Company könyvesboltjába. És hát az a hely, az maga a paradicsom, méghozzá úgy a XVII. század végéről vagy a XVIII. elejéről, látható például az eredeti gerendázat. Szóval feltévedtem az emeletre, zeg-zugos kis labirintus az egész, tömött polcok, azok előtt könyvhalmok, régi, újabb, gyűrött, morzsás, foltos könyvek, és angolul természetesen, szóval felüdülés mindenkinek, aki még nem vartyog úgy, mint a párizsiak. Az egyik pici szobában két ágy volt, az egyiken egy alvó lány, aztán egy zongora, meg teli polcok a plafonig. Gyorsan rávetettem magam a szabad ágyra, Morus Utópiáját olvastam, aztán belealudtam Campanella Napvárosába (a héten annyira nem aludtam, úgyhogy várható volt), aztán arra ébredtem két óra múlva, hogy fázom, illetve hogy egy gyönyörű japán lány játszik Lisztet a zongorán. Azt mondta, hogy páran lefotóztak, mert roppant költői pózban aludtam, és hogy Bartókot is szereti. Hát szóval ezúton is üdvözlök mindenkit, akinek véletlenül szerepelek a fotóalbumában.

csütörtök

Hát a tegnapi bejegyzésemet szépen megette a blogger, de hátha előkerül még, kommenttel már jártam így. Amúgy csak arról volt szó, hogy ráébredtem, hogy számítógépfüggő lettem, ugyanis egyszer csak esszéírás közben fogta magát, és leállt a laptopom (én zseni akkor már nem mentettem órák óta), és nem akart visszakapcsolni, hiába simogattam, majd ütlegeltem. Aztán szerencsére kiderült, hogy csak elmozdult a winchester, de Kuki kivette, megforgatta ilyesmi, és akkor feltámadt. Aztán éjszaka vele aludtam, hogy érezze, hogy szeretem, és többé nem hagy el engem orvul. (Már a gép, Kuki nem tenne ilyet.)


Amúgy ma életemben először nyitottam ki egy olyan konzervet egyedül, aminek nincs erre való kis fülecskéje, legyetek rám büszkék. (Mondjuk a google segítségével azonosítottam be a konzervnyitót, mert otthon mindig Annu csinálta ezt helyettem, de na, akkor is megoldottam, és egész ehető lett a töltött gomba is.) Puszta létem a bizonyíték arra, hogy egyetlen anyuka kedvencének sincs oka kétségbeesni, ha kap egy ösztöndíjat 1700 km távolságra a mamahoteltől.

Ja, látom, hogy valamelyek cimbim is megtalálta a blogot Franciaországból, hahó, ki vagy? :)

szerelmem, laptop

Néha olyan jó lenne, ha lenne bármilyen reális okom az önsajnálatra. Dehát nincs, így húzok dupla csúszócsomót kötni és Kandinszkijt olvasni.
Ja, ráébredtem, hogy a Louvre szezonnak hivatalosan is vége, ma a Louvre története kiállítás is tömve volt, ami kb. azt jelenti, hogy a Mona Lisa irányába már csak a Kánai mennyegzőhöz passzírozva, zseb-lélegeztetőgépre kötve lehet lehet vetni egy pillantást Tokió teljes népességének válla felett. Mégiscsak találtam egy okot a hisztire, azért profi vagyok, mi?

Kuki ma berontott három körül egy csíkos miniruhában, hogy márdeazonnal menjünk napozni tanulni a Luxembourg kertbe, ne rinyáljak, kinyomtatja a jegyzeteimet, de gyerünk, annyi időm volt, hogy felkapjak valami ruhát meg a pöttyös bögrémet kávéstól, és már Pierre Nicole-on is találtam magam, láthatóan nem zavarta Kukit, hogy úgy nézünk ki, mint két strandoló (és 5. kerületi kontextusban ez sajnos prostivá módosul), ráadásul pöttyös csészével. A helyzet ott lett még ennél is szebb, amikor kiderült, hogy Felfedezők parkjánál ócskapiac van, és találtam is egy tökéletes ajándékot Lilkónak (és ebből remélem most világossá is vált, hogy milyen jellegű tárgyról van szó), az árus meg kötelességének érezte, hogy elmagyarázza, hogyan is kell használni, én igyekeztem higgadtan kortyolgatni a kávémat, a járókelők meg derűsen hallgatták az ukázt.
A délután folyamán egy sirály és egy bevándorló is megpróbált összebarátkozni velem, az előbbi cuki volt, az utóbbi bunkó, de már tényleg kezdem megszokni, még a végén hiányozni is fog.
Ja és egy jó tanács, ne olvassatok elalvás előtt a Muhi csatáról, egész éjjel tatárok elől menekültem, olykor a dögös padlizsán színű kocsinkon, de hiányzik amúgy a vezetés, ja, és még meg is öltek a végén, tiszta szívás.

magyar nyelv, mol

Hivatalosan is bejelenthetem, kultúrmissziót végzek. Már két - magyar anyanyelvű! - barátomat sikerült megtanítanom az alábbi kifejezésekre: kajak (mint tényleg, abszolút), bige, űzgél, adja (mint tetszik). És Kukit a kajütre is. Kezdek gyanakodni, hogy az én szókincsem szabócsias.

Amúgy mennyire mulatságos már, hogy nagyjából ötszázszor annyi karakterben foglalkoznak a különböző internetes hírportálok Pörzse és Alföldi cicaharcával, mint azzal, hogy a kormány sokéves erőlködés után megvette a MOL részvényeinek cirka 20%-át 500 milliárdért, ami a GDP-nk 2%-a, tehát bazi sok, és meglehet, hogy ezeknek egy részét hamarosan tovább is fogja adni. Mégiscsak izgalmasabb kérdés, hogy ebben az ügyben van-e szpás, minthogy van-e ilyesmi egy római orgián.

ilyeneket festett Fautrier a túszok előtt

Vasárnapi séta, 1921, Musée d'Art Moderne de la Ville de Paris

17 éves fiúk

,,Ne haragudj, de én most lelépek, egyszerűen az van, hogy csak két időszak létezik egy nő életében, amikor el tud viselni egy 17 éves srácot, az egyik 16 körül, a másik meg 50 után, és hát akkor sem érdek nélkül."
A forrás, amikor nem 17 éveseket hallgat, akkor Isten szeretetére koncentrál. Azért jó, hogy az univerzumban vannak még nálam is kedvesebb emberek... .p

érvek a fotó mellett, amelyekkel próbálom meggyőzni magam

Man Ray, Anatómia, 1930 (amúgy utálok minden fotóst, aki össze-vissza esztétizálja a testet, de itt szerencsére nem ez történik).

Mario Giacomelli (amúgy utálok minden fotóst, aki össze-vissza esztétizálja a tájat, de ő szerencsére ritkán).

Francois Nadar, Párizsi katakombák. Nagyobb méretben itt, bár ott sem látszik egyértelműen a poén, szóval az expozíció utáni fázisban, aminek nyilván nem tudom a magyar nevét, bemosódott a kép, és olyan, mintha a katakomba szelleme pózolna (amúgy utálok minden fotóst, aki ekkora mázlista).

(Amúgy, mint látható, roppant fényes kedvem van, megígérem, ma nem megyek emberek közé a vizsgát leszámítva.)
(update: jó kedvem van, ma kiderül, hogy érvényes-e az a tétel, hogy ha valaki felajánlja neked, hogy bármit kérhetsz tőle abban az esetben, ha megbuksz, akkor át fogsz menni. kösz Nító, lehet, hogy ez a stresszoldó módszerek legóvodásabbika, de pont ez hiányzott)
(update2: 13/20, assez bien, magyarul 3-as, huhúúú, oda vagyok, főleg, hogy magamhoz képest tényleg baromi jó vtam, tekintve, hogy a) februárban kb. csak a kötőszavait értettem ennek a tanárnak, aki amúgy is elég morci b) folyékonyan beszéltem, ráadásul olyasmikről, mint Moholy-Nagy viszonya Malevich-csel és a szuprematizmus alapgondolatával, ha erre valaki megkér februárban, kikacagom -már ha megértem, ugye. Érzem, ahogy átjár az erő, nagyra török, a cél a bien múzeumismeretből, húzok is tanulni.)

Nem lettem kevésbé hisztis,

de azt végülis értékelhetjük fejlődésként, hogy már franciául is tudok rinyálni, bár valószínűleg továbbra is helytelen szórenddel, de je vais rater mon examen de la photo, en effet, je vais également rater toute ma vie, szóval totál meg fogok bukni.
De mondjuk még mindig inkább ezen nyávogjak, mint máson.

szóval,

Törvényszerű, hogy ha kimondod magadban azt a bizonyos mondatot, az életed azonnal szürrealitásba fordul. Tegnap este a Szajnánál hallgattam, ahogy egy régi nyíregyi ismerősöm meséli néhányunknak a prédikációt, amit a barátai esküvőjén mondott, tapintható volt, ahogy ingadozik, nem tudta, hogy beleélje-e magát teljesen, mintha csak a szószéken volna, vagy tartsa a távolságot, hiszen a Szajnapart mégse templom. Valami turistahajó tülkölt mögötte, az utasok visítoztak, az előbbi mellett döntött, szép volt.
Ma egy 25 körüli férfi elégítette ki magát a metrón velem szemben, sejtettem, hogy azt várná, szóval nem visítottam, de nem is mertem megmozdulni egy darabig. Aztán eszembe jutott az a sárkány-herceg-királylány vicc, és nem tudtam nem nevetni. Az egyetemről hazafelé csoporttársam, a dél-amerikai F. arról beszélt, hogy lehet chaten francia férjet fogni. Igyekeztem lelkesen gratulálni a sikerhez, bár egyelőre még csak a regisztrált élettársi kapcsolatnál járnak.
Este Liszt koncerten voltunk, jó volt, már el tudom mondani, hogyan készül a daguerreotípia, megvan az összes vizsgám időpontja, anya, te pedig légyszi olvass fbt, mert befenyített a közgáz.

kutya, szentélyrekesztő

Evidens, hogy a tündéri 4 éves kisfiú megtalálja azt a játékot, amit teljes erőből csépelni kell, hogy valami kiskutyák végigmenjenek egy sínen, majd a fejüket a hátsó felükre átpozicionálva elinduljanak visszafelé (ami már önmagában is, ugye..). Na megyek, beszállok én is, hadd lám, mire megyünk ketten, majd tanulok a St-Genevieve-ben este, aztán ha bezár, akkor a St-Étienne-du-Mont lépcsőjén - ott van amúgy az anyukám kedvenc szentélyrekesztője, nézzétek csak:

ja bocs

,,Én nem antiszociális vagyok, én csak Isten szeretetére koncentrálok egész nap." (a forrást nem volna ildomos megjelölni sajnos)

bonjour

Nem hittem volna, hogy 1,5 órát el tudunk tölteni azzal, hogy ízléstelen vicceket gyártunk Dominique Strauss-Kahnról és az Ophelia nevű 32 éves érintett takarítónőről, de mégis. Amúgy meg én ezt nem tudom elhinni, egyszerűen nem lehet a Valutaalap elnöke ekkora gyökér, ezért igazán kár volt megtanulni mátrixot diagonizálni Párizs legjobb főiskoláján (az École des Hautes Études Commercialesja járt... azt még maga Hoffmann Rózsa se akarná bezáratni), ha nem sikerült közben rájönnie, hogy nőt vagy elcsábítunk, vagy megveszünk, és előzetesen jól végiggondoljuk, hogy a kiszemelttel pontosan melyiket is lehet megtenni.
Jövő hétfőn vizsgázom fotótöriből, ma megyek Quimbyre, és a héten lesz még magyar diákok Franciaországban tea is a Magyar Intézetben, Anna optimista, szerinte ott fogjuk megtalálni a nagy őt (leszámítva, ha esetleg már megtaláltunk), egyből meggyőzött. Végre láttam a Cranach kiállítást a Luxembourg palotában a múzeumok éjszakáján, azt hiszem még sosem láttam jobbat, teljesen odavoltam. De most már tényleg húzok tanulni, bár nem látok rá nagy esélyt, hogy kettesnél jobbat kapok a talbotípia és egyéb izgalmas fotóőstörténeti kövületek francia nyelvű ismertetésére, de én vettem fel a tárgyat, szóval megérdemlem, amúgy még akár le is tudok otthon vizsgázni belőle, ha úgy adódik, az élet már csak akkor lenne szebb, ha tudnék beszélni a barátaimmal skype-on, de valamit ki fogok találni.

Párizs legrégebbi házai I.

58 rue Montmorency, 1407 : Nicolas Flamel gazdag párizsi író és könyvkereskedő (és persze Dumbledore alkimista barátja, ti muglik  <plusz a Notre Dame-i toronyőrben is szerepel, azért ez már elég menő>) háza. Úgy tartja a legenda, hogy a már akkor is több emeletes ház alsó szintjét ugyan drágán adta ki a mester, de a felső szobákban ingyen lakhattak diákok, vándorlegények és egyéb sorsüldözött lelkek. Szép tőle. Az eredeti, persze alaposan restaurált ornamentika ma is látható az alsó szinten, illetve az alábbi, amúgy simán olvasható felirat is (biztosan nagyon örül egyébként az elegáns étterem tulajdonosa, hogy idióta művészettörténet hallgatók bogarásszák a homlokzatát, na de nem kötelező műemlék jellegű házakban rotyogtatni a St-Jacques kagylót, magára vessen): "Nous homes et femes laboureurs demourans ou porche de ceste maison qui fut faite en l'an de grace mil quatre cens et sept somes tenus chascun en droit soy dire tous les jours une paternostre et un ave maria en priant Dieu que sa grace face pardon aus povres pescheurs trespasses Amen"
kb "Mi, férfiak és nők, akik e ház tornácán lakunk, amely 1407-ben épült, minden nap elmondunk egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet a szegény bűnösök üdvéért, Amen."
A sírköve amúgy a Clunyben van, miután a templomot, a St-Jacques-de-la-Boucherie-t, amelyet Flamel éveken keresztül támogatott, és ahol végül örök nyugalomra helyezték, a forradalom után lerombolták. Aztán keringett egy ideig mindenféle műtárgykereskedő és szélhámos között, akik a forradalom alatt halászgattak a zavarosban, és elcsórtak mindent, ami nagyjából egy darabban maradt. Végül Párizs városa vette meg.

 

 

 

   

Két muzsikáló angyal architekturális keretben.

mindig sejtettem, hogy az a típus vagyok, aki lemarad a dolgokról, a múltkor két hónap után arra mentem haza Nyíregyre, hogy bezárt a belga gyorsétterem, ahol csak egyszer volt alkalmam sültkrumplit enni, meg megépült a kiskörutat a Kossuth gimi utcájával (Luther?) összekötő tök vastag út, most meg mire hazamegyek, új alkotmány emlékmű lesz a zp-ből? hát ne már, légyszi.

Nehéz olyan módszert találni a francia nyelv elsajátítására, ami nem olyan unalmas, hogy fél óra múlva a Szajnába akarod ölni magad (Racine), nem totálisan haszontalan (mindenféle sanzonok szövegeinek és az alkotmánynak a tanulmányozása), és akkor még nem is beszéltem olyasmiről, ami mind a két fenti kitételt kielégíti (fényképezési eljárások kémiai hátterének bemagolása). Na szóval találtam ezt-azt, hátha másnak is jól jön, szóval:
ez a blog, egy úr a Louvre barátai törzskártya birtokában múzeumot látogat, és mindenféle műtárgyról ír, akkor a legszórakoztatóbb, amikor totális baromságokat, például a boulboni oltárkép kapcsán, ezen én még most is kacagok (bár én a lelkem mélyén Flakit is viccesnek találnom, szóval nem vagyok annyira mérvadó), nem ilyen művészetelméleti szakbarbár izé, nyugi.

Agnes Pierron Souris qui n'a qu'un trou című könyve, ami mindenféle átlagos kifejezés erotikus konnotációját taglalja, például a découvrir saint Pierre pour couvrir saint Paul (elveszed az egyiktől, hogy odaadd a másiknak, erre van pedig valami jó kis magyar szólás is, de nem jut eszembe, durva lehet fordítónak lenni) állítólag annyit tesz a megfelelő XVIII. századi szövegkörnyezetben, hogy a hősszerelmes úr eltévesztette a bejáratot, asszem egyébként, hogy most egy ideig nem tudok ugyanúgy nézni pl. Cranach apostolaira, na mindegy.

T'choupi kalandjai, ő egy kisfiú, vagy egy hím nemű vakond, nem bocsátkoznék találgatásokba, de minden esetre egy kis k.csög, aki soha nem adja kölcsön a játékát, veszekszik az apukájával és hasonló disznóságokat csinál, de aztán a miniatűr mesekönyvek végére mindig jó útra tér. Mióta elolvastam vagy 10 részt, jobb ember vagyok, illetve tudom, hogy a boite á outils az a szerszámos láda.

Loránt Deutsch Métronome : L'histoire de France au rythme du métro parisien, tök jó párizsi útikönyv, van hosszú szöveges, és energiakímélő album jellegű verziója is, benne képek olyan dolgokról, amiket sose fogsz látni, mert vagy egyáltalán nem nyilvános, vagy évente két napra nyitják ki (pl. a cserépégető kemence a rue St-Jacques alatt).

hogy mért is nem csináltam még ezer képet a Panthéonról

Mert tök felesleges. Amúgy van egy nem annyira nagyon pocsék digitális fényképezőm, amit még anno valahol nyertem, annak van egy csomó funkciója, amiket nem tudok használni, pedig egyébként volna értelme, hiszen valamelyik nap a Pompidouban mindenféle anyagot fotóztam be, tré minőségben, elkeseredésemben pedig elkezdtem nyomogatni ezt-azt, és tényleg sokkal jobb lett. Szóval mondjuk a kitűnő technika óráink helyett, ahol olyanokat kétes dolgokat magoltunk 6/2ben, hogy "az anyag a tudatunktól független valóság", illetve az Öveges professzortól(?) származó bölcs idézetet másolgattuk a füzetünkbe ("Csak az az ismeret érdemes a tudás névre, amelynek alkalmazásához is értünk", kb.), igazán taníthattak volna valami hasznosat is, pl. hogy hogy fotózzunk le neonfényben grafittal írt szöveget úgy, hogy szükség esetén el is tudjuk olvasni. Ha valaki tudja, elárulhatná amúgy, legalább azt, hogy melyik gombot tekergessem.
Elég nyomasztó különben belegondolni abba, hogy a gimnáziumi éveimet akár hasznosan is eltölthettem volna. Tegnap az unokák iskolaválasztásáról beszélgettünk, és akkor merengtem el azon, hogy vajon mikor jutok el arra a pontra, hogy az eltelt idő által nosztalgiává puhított realitásérzékem az időskori elbutulás legelső jeleként engedi megfogalmazódni a rémes gondolatot, miszerint bárcsak gimnazista lehetnék megint. Nem mintha ne szerettem volna gimit, a tanárokat meg a távolugrógödröt, de a középiskola olyan, mint a lila haj meg a nyelvpiercing, izgalmas meg minden, de egyszer elég volt kipróbálni.
(Amúgy azért vannak ezek a béna körmondatok, mert franciául maximum 3 tagmondatból álló szerkezeteket tudok csak használni, és azokat is csupán áldottabb pillanatokban, úgyhogy muszáj kompenzálnom, bocsi.)

Különben minden okés itt, tegnap ezer fok volt, este kiköltöztünk a kétlépésnyi erkélyemre, Kuki, a pók, meg én, nevettük mindenfélén, aztán eszembe jutott, hogy a szemben lévő ház alatt, a Pierre Nicole és a rue du Val de Grace sarkán van a város egyik legrégebbi (nem látogatható) román kápolnája, és lehet, hogy egy másik május 10-én, úgy 760 éve, Szent Dénes imádkozott ott, a legelső kriptában. Szóval az van ezzel a várossal, hogy van abban igazság, hogy a Cité, a Mars mező, vagy a Latin-negyed egy nagyra nőtt, az idő dimenzióján kívül eső Patyomkin-falu, de valahogy működik. Minden cinizmusom porba sújtva, és ilyeneket irkálok ide.

rossz nap, jó nap

Tegnap életem legrosszabb színházi előadását szenvedtem végig (Racine Bajazet), ami már szövegét tekintve is olyan unalmas volt, hogy én nem értem, Racine hogy nem vágta fel az ereit írás közben, ráadásul a rendezés abban merült ki, hogy valaki mindig beállt középre, egy másik szereplő meg mint a sas, körözött, és úgy mondták egymásnak a szöveget, 3 órán át, hősnek tekintem magam, hogy nem sunnyogtam ki közben (nem úgy, mint a közönség kb. 70%-a). Ráadásul a szép új cipőm is véresre törte a lábam még délelőtt, így inkább a szégyent választottam, és mezítláb sétáltam haza a Panthéontól, a beton meleg volt, még örültem is, hogy legalább végre valaki látja a szépen lakkozott lábkörmein, de persze a lépcsőházban összefutottam rendőrfőkapitány úrral, dörmögött is valamit az elképesztő viselkedésemről. Szegény, biztosan azt gondolja, hogy Kelet-Európa Szodoma és Gomorra között van félúton.

Ma viszont leadtam az egyik esszém, és felfedeztem, hogy III. Henrik elképesztően jó pasi volt, ám sajnos úgy tűnik, hogy a francia női magazinok nem tekintik küldetésüknek, hogy felhívják a figyelmet a dögös történelmi személyekre, úgyhogy majd igyekszem ezt a hiányt itt a blogon pótolni.
Henrik egyébként nem meglepő módon nagy nőcsábász volt, volt egy rakás szeretője, viszont anyja, Medici Katalin akarata ellenére, nem pusztán politikai érdekből házasodott, Louise de Lorraine-Vaudémonthoz mély vonzalom fűzte, így az esküvő után diszkréten lépett csak félre, és a hitvesi ágy helyett párizsi paloták alkalmas bútorain teperte le a nőit, ami azért elég szép dolog, tekintve, hogy a XVI. század végén vagyunk, és a pasi szép, gazdag és még király is. Házassága gyermektelen maradt. A fenti kép amúgy a Musée Carnavalet-ban van, festője ismeretlen.

Ja, és láttam még egy nagyon szép boltozatot is Jean sans peur (Félelem nélküli János) tornyában, ha valaki arra jár, nézze meg. (Egyébként a jól csengő Félelem nélküli melléknév megszerzéséhez törököket kell agyon ütni a mi Zsigmond királyunk oldalán a nikápolyi csatában.)

Egyébként pedig ha valaki tényleg Párizsban jár, és van üres hely a bőröndjében, akkor legyen olyan kedves, és szóljon már, mivel előre látom, hogy kb. az ösztöndíjammal megegyező mértékű túlsúlyt fog kiszámlázni az easyjet... szóval nagyon hálás lennék. Bien á vous.

Ui.: van egy cikkem az Életfáról A vörös postakocsi tavaszi számában, ami a honlapon is olvasható, ha valakit érdekel (itt főleg ugye a nyíregyi barátaimra gondolok) nézze meg. Nekem tényleg nagyon tetszik a szökőkút, szóval az ördög ügyvédje vagyok.

szeretem a Robert példamondatait

"Je suis, je vous l’avoue, d’une ignorance incroyable. Je ne distingue pas le seigle du blé, ni le peuplier du tremble; je ne sais rien des cultures ni des différentes manières d’exploiter une terre." Robi Balzacot ajánlja a distinguer igéhez.
(Franciául nem tanulóknak: a Le Petit Robert a francia egynyelvű szótárak gyöngye, doyenje, izé, szal az a legmenőbb.)

Ja és remélem május elsején, a hivatalos "ölelj meg egy bölcsészt" napon mindenki lelkiismeretesen járt el, és elkapott valakit, meg gondolatban engem ;)

román szobrok, ilyesmik

Krisztust csábítgató ördög (Lk 4, 1-13; Mt 4, 1-11.), Plaimpied, Szent Márton templom, XII. sz. második harmada.

Palmettát (az az ilyen pálmalevél vagy hasonló növényszerű dekoratív elem) köpő maszk, Toulouse, Szent Szeverin bazilika, 1150k.

Szintén növényornamenst köpő férfi, akit egy madár majszol ráadásul, Saintes, 1120-30k.

Ha valaki Párizsban jár és nincs kedve a Louvre-ban japán turistákkal vívni, hogy körbejárhassa Canova Amor és Psychéjét, mindent utál a XX. századtól kezdve, mert az nem művészet, és olyat ő is tud, akkor a Palais de Chaillotba kell mennie, a Trocaderohoz, ott van ugyanis a francia építészet múzeuma. Tiszta móka a hely, fel vannak építve mindenféle épületrészletek életnagyságban a XII.-től a XVI. századig, és még tapizni is lehet, nem fog pattogni a teremőr. Biztosan nagyobb lelkesedéssel tanultam volna a romanikát, ha ilyen játszóteret mellékelnek a Marosi könyvhöz. Mindenféle interaktív dolog is van, lehet apátságokat nézegetni belülről, alulról, felülről, irányítható képernyőkön, szobrokat színezni, ilyesmik, és ha valaminek stíluskapcsolata van Moissac-kal, akkor az ott van a moissaci kapu mellé szegezve, lehet vizsgálgatni két centiről. A képek a múzeumból vannak.

Visszajött Anna, malmoztuk a Luxembourg kertben, ízlett neki a tepsis krumplim, és találtam új cipőt is full véletlenül a Pompidounál. És mindenkit külön nagyon szeretek, aki írt, hogy minden oké-e velem, mert depressziós dolgokat írogatok ide, hát igen, úgy néz ki, hogy igencsak torzít ez a napló-csatorna az üzeneten, szóval semmi bajom, magam is meg vagyok döbbenve, de eddig nem volt semmilyen mélypont, már nem is emlékszem, milyen az.

jó hír

Végre, a sokadik e-mail és telefon után randim van a hagyatékos pasimmal kedden, hiphiphurrá :)

Hogy árnyaljam a képet, a francia cimbim 2 órán keresztül korrigálta az átkozott esszémet (és még nincs vele kész!), amit már egyszer Kornélia átnézett, majd közölte, hogy egyikünk se tud franciául, de amúgy annyira nem volt rossz. Mondtam is neki, hogy öcsém, te aztán tudsz vigasztalni. Válasszunk ki egy nyelvet, és beszéljen azon az egész világ, könyörgöm.

fagyi

Megtanultam csendesen járni este 10 után, már napok óta nem vertem fel senkit. Megszűnt az állandó közléskényszer. Nincs is mit mondani, itt tényleg senki vagyok, és bizonyos értelemben mégis a legkonkrétabban része vagyok valami társadalmi jellegű képződménynek, ami definiál, mint kelet-európai bevándorló (ideiglenesen, persze), s ami az egyébként általános nagy otthoni semmilyenségemtől teljesen elüt. Hogy Budapest szép, van magyar irodalom meg képzőművészet, hát igen, az király, és annyira nem érdekel senkit (egyébként Darvasi rémes című regényét olvasom épp). Igazából engem sem, rájöttem -jó, nyilván nem most-, hogy a belátható környezetemben az irodalom inkább tolvajnyelv, közösségképző akármi, ebben a formában nekem ehhez nincs közöm többé. Nem azért, mert ezt rossz dolognak tartom, elvégre teljesen természetes jelenség, viszont nekem szükségem lenne a dolog mágikus, magányos jellegére, és volt idő, amikor ennek igenis birtokában voltam.

Az esszéírástól kezdek megkattanni, nem tudom, hogy sikítani, vagy sírni fogok, ha csak kettest kapok rájuk, mivel egy csomó szarakodtam velük, az egyikkel már ott járok, hogy egyszerűen nem tudnám jobban megírni magyarul sem. A másikkal szenvedek most, tegnap álmomban megjelent Vajda, és közölte, hogy a műve, amiről írok, az tulajdonképpen tök szar, és feleslegesen túráztatom magam, próbáltam vele vitatkozni, de olyan volt, mint a nagyapám, nem lehetett. Lehet, hogy inkább felcsapok fagyiárusnak Berthillonhoz, ő egy flancos párizsi fagyis, láttam tegnap a Szent Lajos szigeten, hogy már kijött a 2011/tavaszi-nyári fagyikollekciója, olyasmi tételekkel, mint mézes mogyorófagylalt nugát- és pisztáciadarabokkal, cseresznyeöntettel. Durva.
És ami szomorú, úgy néz ki, hogy éppen Párizsban sikerült elvesztenem a divat iránti érdeklődésemet, edzőcipőben és az egyik régi szerelmem ingében járok meg egy kissé megviselt fekete pulóverben, egy hónapja nem festettem ki magam, és meg se állok a Boulevard Haussmann kirakatai előtt.

Hát igen, nem nagyon van semmi, egész nap főztem meg dogát írtam, mégis az alábbi vicc volt a legbölcsebb dolog, amivel szembesültem ma, nálam legyőzi Gibran A prófétáját és a Coelho összest. Szép napot mindenkinek, és annak az okos valakinek külön is, aki elárulja, mért nem működnek a fura francia betűk billentyűparancsai a mozillában. Köszi előre is :)

Agresszív kismalac sétál az erdőben. Találkozik a jótündérrel:
- Agresszív kismalac, lehet két kívánságod - mondja a tündér.
- Oké. Verj ebbe a fába egy szöget, de úgy, hogy senki ne tudja kihúzni!
- Ilyen egyszerű? Tessék! És mi a második kívánságod?
- Húzd ki!

Ja, és voltam például itt.

hommage á SP

Tart a szünet, minden szép, leszámítva, hogy az esszéírós romantikus éjszakáinkkal sikerült kihúznunk a gyufát nála (mennyire menő egyébként, hogy olyasvalaki az alsó szomszéd, aki fent van a wikipédián?).
Tegnap este úgy hajnali háromig minden rendben ment, végre megtaláltunk a közös kedvencet, szóval Bach szólt, roppant szofisztikáltak voltunk, Kuki olvasgatta a műemlékvédelmi törvényeket, én próbáltam értelmes szinonimát találni az auditeurre mint recepcióesztétikai fogalomra, már kezdtünk fáradni lassan, na és akkor megszólalt SP Szexből 10 című száma (igen, megvan a gépemen). Hát itt sajnos beindult a buli, bár igyekeztünk hasznosnak tűnni, de inkább csak röhögtünk fél ötig, Kornélia azon képzelgett, hogy ha ledobnának engem egy közepesen durva külvárosba, meddig maradnék életben a roppant gyakorlatias szókincsemmel ("Monsieur Bevándorló, a jelenlegi helyzet értelmezése során - amely megértés tkp az elvárási horizont, a személyes szemiotikai mező kiterjesztésének tekinthető - arra jutottam, hogy Ön éppen megpróbálja a kva drága bérletemet és az 5 eurómat elrabolni, de léci ne, non, pas de tout, s'il vous plait"), én meg az ő franciás magyar akcentusát utánoztam SP szövegein. Na a lényeg, hogy hamarosan csörgött a telefon, és Philippe Massoni, Párizs város nyugdíjas rendőrkapitánya volt a vonal túloldalán, úgy tűnik, nem értette kristálytisztán, hogy "Hagyjál már baby (hagyjál már baby) Oh baby (hagyjál már élni)". Úgyhogy utána már a billentyűket is csak óvatosan mertünk leütni, mert gondolom elég hamar kiérnek a rendőrök, ha a megfelelő személy hívja őket. Ha hazajön Klári néni, agyon leszünk csapva, pláne, hogy ma reggel nyolckor elmenekültem otthonról, nehogy véletlenül megtaláljon a házmester vagy Massoni, hogy elcsevegjen velem az éjszakáról, márpedig biztos, hogy megpróbálták, mivel itt ha valaki egy gyanús hangot hall 22:02 táján, akkor másnap spontán villámkonferenciát rendeznek a körülmények kivizsgálására a lépcsőházban. Azt hiszem, jövő héten kukoricán fogok térdepelni a sarokban, vagy ilyesmi. Lelkiismeret furdalásomat tetézi, hogy Klári néni még képeslapot is küldött a nyaralásról, én meg itt bűnbe esem cserében.

Szünet van, mindenki elment vagy Bretagne-ba, vagy Bolognába, vagy Pestre, itt maradtunk Kukival kettecskén, mondjuk ő majdnem megölt tegnap egy nénit egy lábossal (ugyanis a balkonon rendezte be a konyháját, viszont nem rögzítette a berendezést, úgyhogy épp hálóban ücsörögtünk, kiki nyúgalomba, én ufóboncolást néztem youtube-on, ő párbeszédpaneleket írt nekem telefonáláshoz, amikor egyszer csak kopp, valami lezuhant, mi meg rohantunk lefelé, hogy feladjuk az épp arra járó néninek az utolsó kenetet, de nem találta el hálaazég).
Viszont, ami jó hír, hogy némi elég agresszív hajtóvadászat után sikerült beszélnem telefonon a pasival, akinél Monsieur Szakdolgozattémám hagyatéka van. Miután mind az ő, mind az anyukája üzenetrögzítőjén üzenetet hagytam, majd mobilon is hívogattam, illetve szétspammeltem a postafiókját, csak sikerült rájönnie, hogy könnyebben szabadul, ha beadja a derekát. Hát, erre nem vagyok nagyon büszke, de amióta itt vagyok, elég sokat tanultam a rámenősség hasznosságáról. Úgyhogy ha minden jól megy, még a héten megmutatja, mije van, ezt egyébként eléggé remélem, mivel nem igazán szeretném elmesélni Klári néninek, hogy pontosan hogy is sikerült ezt elérnem, nem hiszem, hogy megdicsérne érte.
És ha valaki csak úgy elsiklott volna felette, szeretném kiemelni, hogy _telefonon_ beszéltem meg valamit. Egy idegennel. Franciául! El se hiszem.

Parc de Sceaux

Az a baj ezekkel a parkokkal, hogy az ember egy fél napot képes az éber kóma állapotában eltölteni a füvön heverészve.Viszont hazafelé találtam egy katicát a hajamban, ez azt jelenti, hogy olyan szép vagyok, mint egy virág (vagy mint egy levéltetű).

Parc des Buttes Chaumont

Mivel kezd elviselhetetlenül meleg lenni, így a parkokat látogatjuk végig, lehetőleg a messzebb lévőeket, a Luxembourgra és a Tuileriesre ugyanis nyitás után fél órával ki lehetne tenni a megtelt táblát. Ez északon van, romantikus-gigantikus angolkert, pici templommal a sziget csúcsán. Az egész teljesen mesterséges egyébként, úgyhogy az ember sajnos csak nagy nehezen tudja elfojtani a nagyvárosi léttel kapcsolatos kaján meg cinikus gondolatait. De azért persze szép, és hasonlóan szép gitáros fiúk mellett jutott nekünk némi hely, úgyhogy volt zene, még némi szellő is, nem volt okunk panaszra.

metró

Az RATP (a helyi BKV) szokása, hogy metrókocsikban mindenféle rendes viselkedésre buzdító versikét helyez el, reggelente, ha már felébredtem a kómából, ezeket szoktam olvasni, itt van egy az emberiség okulására. Szabad és elég tré fordításban:

Sörös doboz csörög fel-alá szüntelen,

zengenek-bonganak mind a széksorok,

zúg az utasfej és nincs kegyelem.

Idelenn ez nem tréfadolog!

Távozzon tőled a földalatti kórság,

ezentúl a szemétbe dobj minden morzsát!

a franciák :)

 

 Egyébként Wiaz, a karikaturista, azaz Pierre Wiazemsky nagyon jó, olyasmi humora van, mint Marabunak otthon. És pár rajzát még értem is, a többi meg tulajdonképpen belpolitikai továbbképzés, Klári néni szívesen magyaráz el ilyesmiket.

hétfő

Mivel a beszámolóim alapján előfordulhat, hogy valaki kellemesen csalódott talpraesettségemben és összpontosító képességemben, a mai reggelemet muszáj megosztanom. Szóval, épp indultam Anna kortárs francia irodalom előadására, abszolút időben voltam, megvolt a reggeli kávém, felkaptam a cipellőm és a szelektív hulladékos zsákot, gondoltam, még az is belefér, aztán a sarkon be akartam kapcsolni valami zenét magamnak. Na de hol a telefonom? Táskámban nincs, zsebemben nincs, fenébe, szaladok haza, az ágyamban nincs, az asztalon se, csörgetem magam, semmi. Bevillant a szelektív kuka. És pont ma reggel van szemétszállítás, a kukák már kint voltak az utcán, rohantam vissza, le a lépcsőn, pont úgy tűnt, hogy valaki próbálja kiüríteni a szemetest, hát erre én nekifutásból ráugrottam, mint a párduc a gazellára (ezek élnek a szavannán, nem?), szerencsére csak egy guberáló volt, aki látván elszántságomat, eloldalgott. Na igen, csörgetem a telefonom, a kuka csörgött is, szóval tényleg beledobtam, de hiába merültem el benne derékig, nem értem el. Szóval mit volt mit tenni, kiborítottam az egészet, ehhez már volt 4-5 fős nézőközönségem is, amikor megtaláltam a telefonom, tapsoltak is, szóval roppant támogatóak voltak, de az előadást, azt lekéstem. Mindegy, van még kettő másik mára.
Amúgy Hajni (a rendőrtiszt barátném a Nanterre-ről) megy haza, úgyhogy most elég honvágyam van. Igazán küldhetnétek képeslapot Ti is, a címem G.M. chez Madame Hermann, 17 rue Pierre Nicole, Paris, 75005, France.

Flakinak a cím

Miután megtaláltam a statisztika fület a blog.hu szerkesztőnézetében (vagy miben), rájöttem, hogy vagy az van, hogy anyukám a blogom olvasásával tölti a teljes munkaidejét, vagy pedig nem csak a közelebbi barátaim olvassák ezt a naplót, hanem a távolabbiak is (illetve egy látogató Szingapúrból, de ő valószínűleg csak véletlenül tévedt ide, tehát miatta nem aggódnom), ami azzal a veszéllyel is jár, hogy ennek ismeretében megpróbálok majd szimpatikusnak tűnni, és ez a tudat nem túl örömteli.
Na mindegy, majd kitalálok valamit, lehet, hogy lesz minden héten a péntek bunkóságrovat vagy ilyesmi.


Hétvégén jótékonysági vásár volt a St-Jacques plébánián, ahol egyrészt vettem magamnak 3 euróért egynyelvű szótárat (nem Robert, de a Robert bekaphatja, vagy 70-80 euró a 2011-es, hát bolondok ezek mind, de legalábbis nem káeurópai egyetemisták), másrészt palacsintás lány voltam, még sárga kötényem is volt, Créperie St-Jacques felirattal. De aztán délután jött Louise, és feleslegessé váltam, célbadobósat játszottam munka helyett, meg Oscart hajkurásztam, hogy ne lőjön le senkit a pisztolyával, illetve bácsikkal csevegtem (igen, általában egy szót sem értettem, udvariasan nevetgéltem, és néha beszúrtam egy oh Monsieur-t, ha már nagyon úgy tűnt, hogy konkrét választ várnak). Ééés, találtam néhány nagyon helyes kb. 80-100 éves képeslapot, szóval jól jár majd az, akiről eddig megfeledkeztem. Szóval olyan családias volt, mint a nyíregyházi plébánián '99 körül Imre atyával az élet. Ha a kereszténységből kihagynák ezt az Ige testté lett dolgot, ja meg magát az Igét, biztosan megtérnék.


Egyébként egyre több hasonlatosságot fedezek fel 18 éves kori és jelenlegi önmagam között. Egyforma a testsúlyunk, a francia manikűr iránti rajongásunk, mindketten szeretjük Salinger novelláit (találtam itt egy Modern Könyvtáras kiadást) illetve sikerült találnom egy konkrét célt, amire az elkövetkezendőkben fókuszálhatom az energiámat, márpedig ilyenről utoljára az emelt szintű irodalom érettségi kapcsán számolhattam be (remélem, olyan hisztirohamaim azért nem lesznek, mint akkor). A célok meg amúgyis csak segédeszközök, igyekszem majd abban az elég valószínű esetben is ezt gondolni, amikor orra esem. Aztán meg ha összejön, és mért is ne jönne, akkor megint küldözgethetek jó sok képeslapot. Hátha. Na szép álmokat, bajszos angyalokat mindenkinek.

Többek között azért is gyönyörű egyetemistának lenni Párizsban, mert visszajött pár, a múlt ködébe veszett gesztusom. Konkrétan úgy tanulok, hogy olvasok valamit, aztán megpróbálom sommázva előadni magamnak, persze franciául, nagyjából úgy megy, mint gimi másodikban vagy harmadikban az angol szónoki verseny előtt, sétálok az utcán vagy ülök itthon, magamban beszélek és jobbra-balra hadonászok az intenzívebb gondolatáramlás érdekében (erről anno azután szoktattam le magam komoly erőfeszítések árán, hogy véletlenül pofán vágtam egy osztálytársamat egy eszmecsere hevében). Tegnap előtt az egyéves vendégünk, Lalu ezen például nagyon jól szórakozott, azt fejtegettem neki, hogy Kandinszkij miként jut arra a következtetésre, hogy a XX. század képzőművészete szükségszerűen az absztrakció felé halad. Aztán egy idő után elkezdett nevetni rajtam, Klári nénivel konstatáltunk, hogy biztos jobban kedveli a figurális dolgokat. A járókelők viszont általában elmebetegnek néznek, nem mintha különösebben bánnám, már pont kezdett elegem lenni a kellemetlen afférokból. Ugyanis annak ellenére, hogy nem vagyok egy Scarlett Johansson, mindenféle idióta (egyértelműen bevándorlók egyébként) szólítgatott le állandóan az utcán, konkrétan elég óvatlan 3 másodperc szemkontaktus, és egyből rád tapad valami barom. (Ennek köszönhetően egyébként legalább 10 szinonimát tudok a kopj le kifejezésre.) A leglidércesebb élményem az volt, amikor valami tunéziai vendégmunkás a Gare St-Lazare közelében letámadott egy buszmegállóban, még voltam akkora naiv, hogy szóba elegyedtem vele, aztán megkérdezte, hogy amúgy buszra várok-e, legalábbis én így értettem. Mondtam, hogy igen, erre megpróbált lekapni a nyílt utcán, hamar rájöttem, hogy itt én a baiser (csók) szót véltem bus-nek, totál sokkot kaptam, elkezdtem visítani, majd szaladtam vagy 20 háztömböt. Aztán egy hétig inkább a flasztert bámultam, mint a szembejövőket, most már magamban beszélek, ez a leghatékonyabb.

Ma kezdődött Bercy-ben, a város legnagyobb mozikomplexumában és tkp. filmes múzeumában a magyar filmhét, A tanút adták ma este, de lelkiismeretes beteg voltam, és itthon maradtam, viszont holnap A régi idők fociján ott leszek.

Hétvégén a St-Jacques parókiáján jótékonysági vásár lesz, én palacsintás lány leszek, vagy ilyesmi, már összeraktuk szükséges a kitűzőket. Klári néni megígérte, hogy az esemény hivatalos kezdete előtt becsempész, hadd válogassak nyugodtan a könyvek között, ez nem egészen tisztességes, de imádkozzatok a lelkemért. Apropó lelkem, ma beszélgettem Klári nénivel, Ljudmila Ulickaja Daniel Stein, tolmács című műve kapcsán, ami amúgy nagyon tetszett, annak ellenére, hogy kicsit Schäffer Erzsébetre emlékeztetett a szerző bizonyos szempontból, de ebben most semmi gonoszság nincs, semmi kifogásom S.E. ellen, olvastam majd az összes kötetét, hagyom magam meghatódni, ahol kell, egyenesen rajonganék érte, ha mondjuk a 7:37-es 72-es trolira való várakozásban is meglátná a régi rendet és az ősök bölcsességét, nem csak a kétkezi mezőgazdasági munkában, na de, vissza Klári nénire. Teljesen liberális nézeteket vall, pedig korábban az ellenkezőjét gyanítottam, nem zavarják a nem katolikusok, mindenki mehet a mennybe véleménye szerint, csak a főbb parancsolatokat kell betartania hozzá, magyar nyelvű teológiát nem olvas egyébként, mert avíttnak tartja úgy egészében, azt hiszem, megveszem majd neki Varga Mátyás esszékötetét, gyanúm szerint eléggé egyformán gondolkoznak. Amúgy, szinte csak hívő keresztényekkel vagyok körülvéve, ilyen se volt még.

Ma egyébként hullámokban öntött el az általános emberszeretet, főleg Ulickajának és Kornéliának köszönhetően (vagy a láznak). Annyi embert ismertem meg az elmúlt két hónapban, akik gyökeresen mások, mint én, szokásom ellenére igyekszem nem sokat faggatózni, de lenyűgöznek. Van itt például egy lány, szívóssága és ijesztő intelligenciája ellenére van benne valami méltóságteljes elesettség, nem is tudom, de még talán sose szerettem meg ilyen hamar senkit.

La Pagode

Itt voltam amúgy tegnap, ez egy mozi, egy pici kerttel, ami tulajdonképpen teázó.

Szóval, vannak ezek a hosszabb beszélgetések, tegnap előtt egy német lánnyal, tegnap egy francia sráccal. Amik mindig ugyanúgy kezdődnek, nehéz ez a francia, jaja, észrevetted már, hogy passé composé helyett passé simple-et használnak írásban, ja, tök durva, de azért igyekszem, jaja, én is/ó, nagyon jól beszélsz, a kis hibák miatt ne zavartasd magad, amúgy milyen az egyetem, blabla, és úgy fél óra után jönnek a szokásos dolgok, mit hagytál otthon, Budapest, barátaid, szerelem, ott is a jobb oldal van kormányon, vagy nálatok még szocializmus van (Max megkérdezte tőlem, hogy mennyi az időeltolódás Budapest és Párizs között, ezek tényleg azt hiszik, hogy Magyarország valahol Ázsiában van, csak azért bocsátom meg neki, mert új-kaledónai…), itt ez a hülye Szárkó. Szóval a másik barátságos, verbális letapogatása, ismerkedés, ilyesmi. És akkor úgy 1,5-2 óra után elkezded magyarázni, hogy hát ez a helyzet milyen bizarr, hogy nincsenek itt a megszokott mérföldkövek, amikhez képes meg szoktad határozni magad, hogy mit gondolsz az irodalomról, a politikáról, a jelenleg hipotetikus múzeum-negyedről a Felvonulási téren, stb., mert a másinak fogalma sincs arról, hogy mi volt a szocializmus, a Felvonulási tér, sőt, eleve a felvonulás, mert egyikőtök biztosan nem ismeri a megfelelő szót, szóval küszködsz, egyrészt, hogy megtaláld a lehető legpontosabb definíciót, aztán, hogy eltaláld, hogy ezen definíciók hím-, avagy nőneműek. Aztán meg elröhögöd magad, mert rájössz, hogy itt most épp a kedves, ám halál pontosan definiált mindennapi éned próbálja kontextusba helyezni magát, ami tök hiábavaló, mert ha egyszer csak beléd enné magát egy ufókukac, mint a Man in black valahányadik részében, a másik akkor se venné észre, hogy nem te vagy, mert hát miről, szóval miatta is teljesen felesleges, meg magad miatt is persze, mert ez nem a te életed, hanem az elkövetkezendő pár éved összevont, gigantikus cigi-és ebédszüneteinek összessége, és hát amúgyis vanitatum vanitas. Úgyhogy végül megkínálod a másikat a söröddel/almáddal/akármi, hogy nehogy azt higgye, hogy rajta nevetsz, és megbeszélitek, hogy hétvégén megnéztek valami múzeumot.

Szóval, mintha puszta fizikai létezővé redukálódtam volna, én vagyok a lány, akinek az az anyajegye van, ennyit lehet rólam tudni. És ami a legérdekesebb, hogy tulajdonképpen akár ezt is lehet szeretni bennem.

A tegnap este azért minden elszántságom ellenére házibuliba torkollott valahol a 6. kerületben. A házibuli, mint olyan, Erasmusosok között annyira nem működik, mivel baromi nehéz megfizethető albérletet találni, és azt is csak a külvárosban lehet, úgy 15 db papír felmutatásával, miszerint van francia bankszámlád, büntetlen előéletű vagy, azt se tudod, mi az az alkohol (legfeljebb, ha vegyész vagy, de akkor is keresztet vetsz a gondolatra), sose fogyasztottál kábítószert és időd 100%-át tanulással töltöd. Aztán egy jobb helyet az ember nem tesz kockára. Viszont tegnap egy srácnál kötöttünk ki, aki szakmai gyakorlaton van a Finlandiánál, tehát egyrészt egy komplett lakást bérel, másrészt pedig volt vagy 5 üveg mangós vodkája, mi is vittünk ezt-azt, jó volt. Találkoztam az első francia fiúval, aki kérés nélkül képes volt arra a bonyolult mutatványra, hogy követhető tempóban, szépen tagolva beszéljen, teljesen le voltam nyűgözve. Egy német lány Kelly Clarkson és Lady Gaga munkásságát vetette össze úgy 10 mangósvodkáskóla után (ami egyébként rosszabb ebben a kombinációban, mint Janiék pálinkája, és ezzel mindent elmondtam), én figyelmes hallgatóságnak bizonyultam, csak aztán egy idő után ráébredtem, hogy fogalmam sincs, ki a fene az a Kelly, de aggodalomra nincs ok, már rágugliztam azóta. Szóval jó volt, kellően szürreális, és szerencsére a diszkót sikerült elsunnyognom, pont elég volt a múltkori fülharapós este. Egyébként továbbra is a mázlista nyomik mintapéldánya vagyok, amikor hazafelé indultam, és egy totál ismeretlen utca kellős közepén, a térképemet fejjel lefelé tartva, fókuszálási nehézségekkel küzdve próbáltam megállapítani, hogy most akkor a Szajna melyik partján is vagyok, megállt előttem a megfelelő éjszakai busz, a sofőr kiszólt, hogy akarok-e a Montparnasse felé menni, mert akkor pattanjak fel gyorsan. Apropó, a GPS tényleg a világ legjobb találmánya, csak még nem jöttem rá, hogy hol találom tömegközlekedéses útvonaltervezést.
Ma Klári néni megosztotta velem a petrezselymes csigáit ebédre, kicsit lelkiismeret furdalásom volt, hogy megeszem a gyerekkori barátimat (Tiszalökön nyaranként mindig csigafarmot eszkábáltam két fenyőfa közé, és őket abajgattam egész nap), de hát annyira finomak, rájöttem, hogy azt a gumiízű csigát, amit régen a Latin negyedben ettem, csak egy hozzám hasonlóan pocsék szakács tolhatta el.

Versailles érdekes volt, egyrészt borzasztó volt a tömeg, másrészt a forradalom után elcsórt, megrongált és elkallódott tárgyak pótlásai valahogy annyira nem idézték vissza a régi fényt, bár lehet, hogy csak a tömegiszony tett ilyen hálátlanná, de pl. a Tükörtermet egyáltalán nem így képzeltem, kicsit olcsónak tűnt. Viszont a Nagy-, és Kis-Trianon kastélyok szerencsére turista-lankasztóan távol vannak a "főkastélytól", és szimpatikusabbak is, különösen a rózsaszín (mint megtudtam, languedoci) márvánnyal borított nyitott oszlopcsarnok, na az a nagybetűs elegancia. Megvolt azért a borongás a békeszerződésen is, János mesélt valami anekdotát arról, hogy Apponyi már ott elvesztette a franciák szimpátiáját, amikor lézongroát mondott lé ongroá helyett a legelső mondatban. Mondjuk nem vagyok biztos benne, hogy a les hongrois szerepelt egyáltalán az első mondatban, mivel még sose láttam a beszédet franciául, meg persze amúgyis mindegy, a városi legendákat ne háborgassuk, de azért megpróbáltam megnézni, viszont gugli többet tud Kelly Clarksonról, mint a magyar történelemről.

Anna régi lektoránál kávéztunk délután, elvitt minket a labdaházhoz is, ahol az eskü volt (mi amúgy azt hittük, hogy az eskü a tuileries-i labdaházban volt, szegény francia fiú hüledezett is, hogy hogy élhettünk így idáig), persze zárva volt. A városi könyvtárba is betévedtünk, megvannak az eredeti XV. Lajos korabeli könyvszekrények, az ajtók feletti medalionokban európai városok látképei, azt hittem besírok, ráadásul kiállítás volt középkori orvosságos könyvekből, amikre eléggé rákattantam előző félévben, de mivel nem akartam a többiek agyára menni, önuralmat gyakoroltam.
És a legfőbb hír, ma skype-oltam a nagymamámmal, nagyon büszke vagyok rá, ez az Erasmus fejleszti az egész család informatikai készségeit, még a végén túlszárnyaljuk Flakont.

Elkezdtem írni a szemináriumi dolgozataimat, az egyiket a Musée de la vie romantique-ról, ez a Montmartre-on egy hangulatos, ám szerencsére 10 oldalban elemezhető mértékben pici múzeum, a másikat Vajdáról fogom Goldbergnek, az én kedvenc professzoromnak. Továbbra sincs francia szövegszerkesztőm, ez egyrészt kínos, másrészt viszont megnyugtató, mert ismerve a „kitűnő” helyesírásomat, nem tudom, ki akadna ki előbb, a szövegszerkesztő, vagy én. Majd Klári néni és a harmadikon lakó szociológusbácsi fogják átolvasni az esszéket, mindketten önként jelentkeztek (azaz, Klári néni jelentkezett önként mindkettejük nevében, szóval bácsi lehet, hogy még nem is tudja, vagy pedig a pokolba kíván).

Tehát alapvetően a St Genevieve-ről elnevezett könyvtárban ülök a Pantheonnál, egy élmény, több szempontból is, egyrészt gyönyörű az olvasóterem, másrészt a konnektorokat rég kitépkedték az elegáns tölgyasztalokból, ami megmaradt, az definíció szerint a radiátorok mellett van. A franciákat egyébként nem nagyon zavarja az időjárás és hasonló jelentéktelen környezeti tényezők, zuhogó esőben is kétcentis miniszoknyában és tizenkét centis tűsarkúban járnak, illetve 18 fokban is simán fűtenek, tehát választhatok, vagy megsülök, vagy kézzel írok és otthon begépelem. (Megsülök, nyilván.) A helyzet akkor a legjobb, amikor 14:27-kor elér hozzám a napsütötte sáv.

Egyébként mielőtt komolyan megsajnálnátok, hogy a gonosz egyetem könyvtárba kényszerít kikeletkor, bevallom, hogy nekem csak a szemeszter végén a szóbeli vizsga lenne kötelező, tulajdonképp önként írom az esszéket, elvégre így tanulnak meg az emberek normálisan idegen nyelveket, remélem.

Ami nagyobb probléma, hogy tegnap Louise cipőlopkodósat játszott, és hiába fenyegetőztem és könyörögtem felváltva, nem volt hajlandó visszaszolgáltatni őket, tehát most van egy fél pár lila plüsspapucsom és egy elég meggyötört pár fekete félcipőm, ezeket tudom kombinálni. Mikor eljöttem az egyetemre reggel, hagytam egy levelet neki, amiben kilátásba helyezem, hogy este agyon fogom ütni, de ugye akkor ő már hetedhét határon túl lesz, úgyhogy csak Klári néni intervenciójában bízhatok. Holnap Annával és a bátyjával megyek Versailles-ba, jelen állás szerint mezítláb. Eléggé elborzaszt a gondolat, hogy elvileg előfordulhat, hogy egyszer sokgyerekes családanya leszek, addigra kéne növesztenem valami tekintélysugárzó aurát, mert egyelőre még a 8 éves Oscar (vagy Oskar, össze-vissza írja) is csak kikacag, ha háborgok, hogy ne üvöltesse a nyamvadt tévés gyerekvetélkedőt, a végén meg valahogy mindig odaülök versenyezni, hogy ki tudja a választ több mesehősös kérdésre (és durva, de én, háhá). 

Közben azért keresgéljük a jó párizsi szórakozóhelyeket, Annikával és egyéb németekkel megyünk vmi jazzkoncertre a hétvégén, ami kedves RER megállóban ácsorgó fiatal francia szerint jó lesz, ill. Max-szal valami helyre, amiről nem volt hajlandó semmi közelebbit elárulni, ez ébreszt némi kételyt bennem, dehát rákenrol. Apropó rock'n'roll, a Subi új albuma kapcsán meghallgattam a régieket tegnap fordítgatás közben, és hát igen, régi szép idők, inkább képzelje el mindenki magának, nem csinálok ebből a blogból valami bizarr intim szörnyeteget, rögvest tépek is vissza a jegyzeteimhez.

 

pókica

A szívem mélyén mindig is féltékeny voltam Annura Václáv miatt, na de ennek vége, köszönhetően a nagyjából 4 éves jótevőmnek, aki elhagyta ezt a kis pókot. Most vagy nevet adok neki, vagy odaadom Max húgának. Tudom, hogy melyik az érett döntés, na de mégis, már vagy 10 éve nem volt ilyesmim. Esetleg szülhetnétek gyorsan egy gyereket a pókhoz, kedveseim.

Ja és a jó hír, anya hazavitt 3 üveg gesztenyelekvárt, azé, aki hamarabb jelentkezik érte, nyíregyháziak előnyben, hajrá.

a már emlegetett Matta

Matta 1945-ös Xpace and the Ego című képe, "az ember természeti, politikai és morális katasztrófákkal szembeni tehetetlenségének szimbóluma", hogy a Pompidou némileg felvágós leírását idézzem. Alul Éva habzsolja az éden összes gyümölcsét, feljebb egyéb perverz dolgok, részletekbe nem bocsátkoznék, hisz jólnevelt lányka vagyok :)

Amikor anyukám 91 körül Párizsban volt, csinált pár képet, az egyiket erről, a Pompidou melletti szökőkútban lakó színes srácról és a kígyóról ott előtte. Amikor megláttam, teljesen odavoltam, folyton ezt szorongattam, egy idő után rajta maradtak az izzadt kis ujjlenyomataim, aztán el is szakadt talán. Nem is tudtam, hogy van olyan, hogy Eiffel torony, azt gondoltam, itt minden ilyen. És végülis, tulajdonképpen létezik a megfelelő nézőpont.

Szóval, voltunk anyával Fontainebleau-ban, Annika némileg pipa volt, hogy nélküle mentem, de tekintve idegennyelvi ismereteink lehetetlen kombinációját, nem lett volna túl nagy móka hármasban. Annak ellenére, hogy a Bourbonok és Napóleonék lakberendezési elveit nem igazán osztom, mivel ők láthatóan hittek a bútorok és a selyemtapéta hasznosságában, azt el kell ismernem, hogy a mesterséges tó közepén lévő uzsonnázó pavilon azért nagyon cuki. 
Más, megnéztem az Emberek és istenek című francia filmet, hát ti ne tegyétek. Az első másfél órában a szorgos hupikék törpikék segítik a helyieket, aztán jön némi para, majd egy utolsó vacsora jelenet, visszafogottan caravaggio-s fénykezeléssel a Hattyúk tavára (de legalább felébredtem a zajra), aztán besétálnak a szerzetesek a ködbe, de nem is ez az érdekes. A perdöntő információt Klári néni szolgáltatta fél 11 felé, amikor hazajött az operából. Van egy jelenet, amikor helyi lány és legszimpibb francia szerzetes beszélgetnek, na az egy az egyben improvizáció volt. A következők hangzanak el kb.: XY testvér, mit gondol a szerelemről? Hát az egy őrült, veszélyes, gyönyörű érzés, ami átveszi felettünk a hatalmat. XY testvér, volt már ön szerelmes? Igen, voltam, többször is, de aztán jött egy, mindnél hatalmasabb érzés, és ez már több mint 60 éve tart.
Na de most komolyan, 8 éves korom óta arról faggattam a helyi papbácsikat, hogy mit gondolnak erről, gondolom a másik 76 db hittanos is ezt tette, azelőtt pedig az összes valaha volt elsőáldozó generáció úgyszintén. Pontosan ugyanez a válasz hangzik el az idők kezdete óra újra és újra. Ennél már csak az lehetett volna távolabb az improvizációtól, ha helyi lány megkérdi, hogy testvér, maga hogyhogy ilyen erős, sose kételkedik?, testvér meg megsúgja neki a meglepő választ, hogy gyermekem, hát kételkedés nélkül nincsen igazi hit, tudod, Tamás, az apostol stbstb. Ellenben A király beszédében Colin Firth tök jó volt, Annika mondta is, hogy továbbra is szerelmes belé.
Megint más, reggel voltam az Emmaüs jótékonysági vásárán Annával, kedves keresztények oda viszik be megunt dolgaikat, amit aztán olcsón meg lehet venni, használt mikrótól a bőrnacin át virághagymáig minden van. Ma majdnem elcsábultam egy egyeurós baba-memóriajátékra, ilyen kis tengeri lényeket kellett párosítgatni, polipot, pici rákot, langusztát, tengeri csillagot, annyira édesek voltak, és rá is volt írva a kártyákra a nevük, de aztán észrevettem, hogy 21 éves vagyok, esetleg kereshetnék más alternatívákat is a nyelvtanulásra, és hát leginkább biztosan féltékeny lenne a fekete kalapos hasbro márkájú lila bébipókom, akit a Luxembourg-kertben találtam.
Roppant dinamikusan fejlődik a francia nyelvtudásom, Louise már nem minden mondatom után röhög ki, bár azért akkor, amikor pensé (gondolat) helyett pansement-t (sebtapasz) találok mondani, nem tudja megállni, hát meg tudom érteni szegényt.
Egyébként meg egyre több francia csoporttársammal kezdek jóban lenni, életemben nem voltam még ilyen barátságos, már tudom, hol vannak az egyetemen az ingyen Le Figaro-k, több buszt ismerek, mint Budapesten (mondjuk ez nem nagy dolog, lévén az elmúlt 1,5 évemet a 72-es trolin, a kék metrón és a 47-49-esen töltöttem), és lassan utalják az ösztöndíjamat is, el se hiszem, ez a heti leltár.

hasznos tanácsok királyi sarjaknak

 

Nem eszem kézzel a csirkehusit, nem állok fel az asztaltól az étkezés végéig. 

Sosem felejtem el mondani, hogy köszönöm és kérlek, nem könyökölök az asztalon.
Legyetek jó királylányok és királyfik, míg haza nem érek.

Hát igazából az van velem, hogy kezdenek kialakulni a hétköznapjaim. Most képzeljétek el az idevonatkozó részeket A varázshegyből,  pont úgy semmisül meg az időérzék, a kialakuló napirenddel egyszerre.

Egy héten háromszor az egyetemen vagyok, jegyzetelek, jegyzeteket kuncsorgok, Monsieur Goldberg előadás közben olykor odaszól nekünk, hogy "Ca va Erasmus, minden oké?", mi mondjuk Annikával, hogy oui, vagy rákérdezünk valamire, aztán elmegyünk ebédelni, aztán haza, együtt a Luxembourgig vagy a Port Royal-ig, én a könyvtárak fura szabályairól magyarázok, ő a szakdolgozatáról, aztán megbeszéljük, hogy most már tényleg elmegyünk Fontainebleau-ba, vagy legalább a Louvre-ba, megnézni a fontainebleau-i iskola képeit, néha el is megyünk, legalább a Louvre-ba.

A héten kétszer a Pompidou könyvtárában vagyok, ahol egyébként a jószerencse igencsak felvitte a dolgomat az utóbbi időben, mivel az egyik könyvtáros néni magyar folyóiratokat leltáraz egy hete, és megkért, hogy egy-két egyszerű dolgot fordítsak le neki (szerkesztő, "a címlapot készítette", nyomda, ilyesmi), úgyhogy azóta meglepően gyorsan érkeznek a könyveim. Szóval, ott jegyzetelem a kötelezőket és mindenféle roppant hasznos és hétköznapi kifejezést szótárazgatok, jelenleg épp az Orsay egyik fotókiállításával kapcsolatban, úgy kettő-három felé az agyamra megy, füstölgök magamban, hogy utálom ezt a nyelvet, sose fogom megtanulni, és életem végéig marhapásztor szeretnék lenni Újfehértó határában, aztán megunom magam, átnézek Maxhoz, mikor hova, attól függ, melyik részre van beosztva, tíz mondat után rájövök, hogy franciául csevegni tökre nem pihentető, erre ő csodálkozik, hogy ,,Hát de te nem franciául gondolkodsz?", én méltatlankodom, hogy ,,Ember, hát nem tűnt föl, hogy a s'asseoir igét sem tudom normálisan elragozni, tippelj már, milyen nyelven gondolkodom vajon?", ő továbbra is értetlenkedik, elragozza nekem az összes létező igeidőben, a passé simple-nél már fontolgatom, hogy a mellettünk lévő 5 méter hosszú Matta képpel agyonütöm, de ekkor ránézek a Mattára, rájövök, hogy mennyire szeretem, meghatódom, meggyőzöm magam, hogy hát ha ez a chilei is megtanult franciául, akkor én is, és megyek vissza a könyvtárba. A könyvtár zár fél hatkor, a Pompidou fél kilenckor, úgyhogy vagy ott lógok még, vagy átmegyek egy másik könyvtárba.

Oskarral (a 8 éves unoka) való viszonyom szenvedett egy kisebb törést, amikor egyik este meztelenül rohangált a fürdő és a szobája között, én meg véletlenül arra jártam és megláttam. De most már megint szóba áll velem, szóval túl van a pironkodáson.

Voltunk Chateau Vincennes-ben Irinával és Ruxandrával, és még sok egyéb útközben összeszedett románnal, nagyon jó volt, szép a kápolnája, és megvan a középkori hangulat, a lakótoronyba az első szinten lehet bemenni, utána a belső lépcsőkön fel és le (védelmi okokból volt ilyen bonyolult a ki- és bejárás), V. Károly hálószobája és gardróbja nem valami nagy, őszintén szólva elég hálás vagyok, hogy a XXI. században élek, van kontaktlencse, angol wc és deréköv, nincs háború (felénk), hetente egyszer mosakodó szolgák és mindenféle brutális lakoma több tonna marhahússal (ja, egyébként sokat fejlődtem, a marha- és disznóhúson kívül bármit képes vagyok megenni pókerarccal, és viszonylag meggyőzően megdicsérni, ami mondjuk a St-Jacques kagyló esetében nem lebecsülendő teljesítmény, azóta megkóstoltam, tudom, hogy nincs ízlésem,  dehát sose volt még ennyire durva).

Megtaláltam a férfit, akinél Trauner hagyatéka van, most várom a válaszát, úgyhogy meglehet, még szakdolgozatom is lesz. A hajamról végképp lekopott a festék, és úgy a tizedik üveg gesztenyelekvárnál járok. Holnap után jön az anyukám! Remélem, hogy veletek is minden oké, írjatok meg minden pletykát, nem akarok lemaradni ;)

képek

St-Germain.

Euterpé, vagy csak valami jó csaj a Rue de Seine mellett. 

St-Denis kriptájában nem bírják a démonokat, XIII. századi oszlopfő mészkőből.

Flaki eltitkolt könyvesbolt-hálózata: Mona Lisa --> Mona Lisait (Mona olvasott). Haha.

Krókusz, tulipán vagy valami ilyesmi, a St-Jacques torony tövében, a Chatelet-nél kezdte idén a tavasz.