Hogy legyen kép ehhez a bejegyzéshez is, ez itt Valery Koshlyakov kiállítása a Réfectoire des Cordeliers-ben, ami egy XIV. századi kolostor utolsó megmaradt darabja, a régi ebédlő. A forradalom alatt a kolostor kórházként üzemelt, aztán lassanként a szomszédos orvostudományi egyetem, a Pierre-et-Marie-Curie foglalta el a használható épületrészeket. Szóval a kiállítás kifejezetten ide készült, a hatalmas vásznak mindenféle klasszikus témát/művet dolgoznak fel: balra Poussin Apollója, Rigaud XIV. Lajosa, a mainneville-i Szent Lajos szobor, barokk medálionok, monumentális formátum, de könnyű, szinte áttetsző vízfestékkel. Kivételesen tényleg megpróbáltam elfogadható fotókat készíteni, géppel, nem mobillal, illetve még nekik is estem képszerkesztővel, hogy azt lássátok, amit én láttam, de sajna ez a maximum, ami tőlem telt egy ablaktalan, sötét teremben, direkt fénnyel a vásznakon. Lényeg, hogy nagyon hatásos és okos kiállítás volt ez, láttam vagy háromszor, mert pont az ebédszünet-akciórádiuszomba esett. Beleesik még a Gibert Jeune, egy bazinagy könyvesbolt is a Saint-Michelen, ami minden, amit délután egy és kettő között kívánhatok: anélkül tartózkodhatok egy meleg helyen, hogy vásárolnom kellene valamit, és még a szórakoztatásomról is gondoskodnak a könyvek.
Tegnap például egy, a hamisításról szóló könyvben azt olvastam, hogy Pierre Bonnard festő felesége halála után összedobott egy végrendeletet, amit szignált is a megboldogult Madame Bonnard nevében, hogy hozzáférhessen közös vagyonukhoz, amibe természetesen a saját művei is beletartoztak. Elkövette viszont azt a kellemetlen hibát, hogy az asszony halála utánra dátumozta az iratot, amit észrevett a többi örökös, így kezdetét vette a több évig tartó hagyatéki eljárás, mialatt a szegény festő hozzá se nyúlhatott a saját, kész műveihez. Hamisítsatok tehát okosan, ne szignáljátok például korai, hamis Kassákjaitokat golyóstollal, mert azt csak 1924-ben kezdték sorozatgyártani, stb.
Itt volt egyébként Flaki, aki teljesen érzéketlen a fenségesre, a Saint-Eustache-ban ücsörögve, miközben az agyunk az alábbi látványt próbálta befogadni, ő kifejtette, hogy nem hiszi el, hogy a katedrálisépítésbe ölt erőforrások felhasználásának nem lehetett racionálisabb módját választani.
Flakit az az érv se győzné meg, hogy pl. a tarte aux fraises nevű francia sütemény felzabalásának 25 perces, részletes fotódokumentációja (a sokezer eurós Perriand asztal fölött, amúgy), a megfelelő instagram-filter kiválasztása és a hozzá járó, könnyed, mégis frappáns szöveg kigondolása például sokkal kevésbé racionális erőforrás használat, na de neki legyen mondva.
Amúgy meg hideg van. A franciákat ez láthatóan nem érdekli, hiperkarcsú alakjukat eszük ágában sincs több réteg ruhával eltakarni, csupasz bokával rohangálnak fel-alá a Boulevard Saint-Germain-en, már a látványuktól dönteném magamba a forró kamillateát. Furcsa hely ez a hatodik kerület különben, teli van vékony, szívós nénikkel, arcuk sima, ajkuk telt a botoxtól, Longchamp táskát hordanak és bordó rúzst. Éppcsak átsuhannak a boulevard-on, nem szeretik a tömeget,a Rue St-Andé-des-Arts-ból áradó illatot, a marseille-i szappan és a libanoni fűszerek bizarr, mégis finom keverékét. Én nagyon, ma is ott kávéztam, ezt a hülye novembert nem lehet bírni napi eggyel.
