mindig is nagy rajongója voltam a temetőknek...

...ugyanis minden van bennük, ami egy átlagos közparkban (wc, mókusok, nap, fű, pad), viszont sokkal kevesebb az ember. Még vénasszonyok nyara volt, október közepe, nem ilyen nyálkás hideg, amikor Rencsivel elmentünk a közeli temetőbe, a Pere Lachaise-be, ahol ráadásul találtam egy király fekete h&m pulcsit Abélard és Heloise sírjánál, azóta is hordom. Ez a temető egyébként elég menő hely, itt nyugszik Jim Morrison, Edith Piaf, Moliere és még sokan mások, úgyhogy meg is néztem, mennyibe kerülne itt oszlani,tehát 1 db 1x2 m-es sírhely

-harminc évre 2.329 €, ~700 000 Ft, 

-örökre 10.911 €, ~3 300 000 Ft.

Mivel igyekszem olvasóimat a blaszfém témákban is kellően alapos információkkal ellátni, álljanak itt referenciának  nyíregyi Morgó (Északi temető) árai, természetesen a legjobb részen: 

-hatvanöt évre: 87 000 Ft

-száz évre: 135 000 Ft.

Na jó, lépjünk is, az idő szép volt:

 Géricault sírja. Ő a francia festészet tragikus sorsú zsenije, 32 évesen meghalt, de addigra festett lóversenyeket, pszichiátriai betegek portréit, az 1819-es szalonon pedig mindenkit földbe döngölt a Medúza tutajával.

 Camille Corot, a barbizoni iskola festője, szép tájképeket festett borongós színekkel.

 Rencsi épp az egyetlen alakban használt igéket tanulja. Ci-gît, itt nyugszik, írja Daumier sírköve. 

 Oscar Wilde szfinx alakú sírját mindenki lesmárolja rúzsos szájjal. A leszármazottak, szegények, agyfszt kapnak ettől, ezt kiválóan tükrözi a síron olvasható kiírás kissé hisztérikus hangvétele, inkább wellness-hétvégére költenék a félévenkénti sírtisztításba invesztált 1-2000 eurót. Oscar Wilde felteszem röhög, és a Sziámi Fogjad már meg című számát dúdolja magában.

 Holokauszt-emlékmű, az a szobrász csinálta, aki a pár bejegyzéssel odébb látható Dreyfus-t.

 A franciák kis (mű)márványtáblácskákat tesznek szeretteik sírjára, a megboldogultra jellemző hobbik vagy virágok, angyalkák díszítik ezeket. Az úr itt pl. a jelek szerint taxis volt, aki az Eiffel-toronynál standolt, és szabad idejében horgászott. Véleményem: ...

 

 ... a köbön.

Ez pedig itt egy figyelmeztetés Mátusnak a párizsi maffiától, hogy a memóriakártyáját sajnálatos módon enyves kis kezeinkben felejtette, szóval ha túl unalmas lesz az életem, akkor majd kiteregetem az övét.

Nénik, Flaki, kávé, ruszki festő

Hogy legyen kép ehhez a bejegyzéshez is, ez itt Valery Koshlyakov kiállítása a Réfectoire des Cordeliers-ben, ami egy XIV. századi kolostor utolsó megmaradt darabja, a régi ebédlő. A forradalom alatt a kolostor kórházként üzemelt, aztán lassanként a szomszédos orvostudományi egyetem, a Pierre-et-Marie-Curie foglalta el a használható épületrészeket. Szóval a kiállítás kifejezetten ide készült, a hatalmas vásznak mindenféle klasszikus témát/művet dolgoznak fel: balra Poussin Apollója, Rigaud XIV. Lajosa, a mainneville-i Szent Lajos szobor, barokk medálionok, monumentális formátum, de könnyű, szinte áttetsző vízfestékkel. Kivételesen tényleg megpróbáltam elfogadható fotókat készíteni, géppel, nem mobillal, illetve még nekik is estem képszerkesztővel, hogy azt lássátok, amit én láttam, de sajna ez a maximum, ami tőlem telt egy ablaktalan, sötét teremben, direkt fénnyel a vásznakon. Lényeg, hogy nagyon hatásos és okos kiállítás volt ez, láttam vagy háromszor, mert pont az ebédszünet-akciórádiuszomba esett. Beleesik még a Gibert Jeune, egy bazinagy könyvesbolt is a Saint-Michelen, ami minden, amit délután egy és kettő között kívánhatok: anélkül tartózkodhatok egy meleg helyen, hogy vásárolnom kellene valamit, és még a szórakoztatásomról is gondoskodnak a könyvek.

Tegnap például egy, a hamisításról szóló könyvben azt olvastam, hogy Pierre Bonnard festő felesége halála után összedobott egy végrendeletet, amit szignált is a megboldogult Madame Bonnard nevében, hogy hozzáférhessen közös vagyonukhoz, amibe természetesen a saját művei is beletartoztak. Elkövette viszont azt a kellemetlen hibát, hogy az asszony halála utánra dátumozta az iratot, amit észrevett a többi örökös, így kezdetét vette a több évig tartó hagyatéki eljárás, mialatt a szegény festő hozzá se nyúlhatott a saját, kész műveihez. Hamisítsatok tehát okosan, ne szignáljátok például korai, hamis Kassákjaitokat golyóstollal, mert azt csak 1924-ben kezdték sorozatgyártani, stb.

Itt volt egyébként Flaki, aki teljesen érzéketlen a fenségesre, a Saint-Eustache-ban ücsörögve, miközben az agyunk az alábbi látványt próbálta befogadni, ő kifejtette, hogy nem hiszi el, hogy a katedrálisépítésbe ölt erőforrások felhasználásának nem lehetett racionálisabb módját választani.

Flakit az az érv se győzné meg, hogy pl. a tarte aux fraises nevű francia sütemény felzabalásának 25 perces, részletes fotódokumentációja (a sokezer eurós Perriand asztal fölött, amúgy), a megfelelő instagram-filter kiválasztása és a hozzá járó, könnyed, mégis frappáns szöveg kigondolása például sokkal kevésbé racionális erőforrás használat, na de neki legyen mondva.

Amúgy meg hideg van. A franciákat ez láthatóan nem érdekli, hiperkarcsú alakjukat eszük ágában sincs több réteg ruhával eltakarni, csupasz bokával rohangálnak fel-alá a Boulevard Saint-Germain-en, már a látványuktól dönteném magamba a forró kamillateát. Furcsa hely ez a hatodik kerület különben, teli van vékony, szívós nénikkel, arcuk sima, ajkuk telt a botoxtól, Longchamp táskát hordanak és bordó rúzst. Éppcsak átsuhannak a boulevard-on, nem szeretik a tömeget,a Rue St-Andé-des-Arts-ból áradó illatot, a marseille-i szappan és a libanoni fűszerek bizarr, mégis finom keverékét. Én nagyon, ma is ott kávéztam, ezt a hülye novembert nem lehet bírni napi eggyel.

soron kívüli beszámoló a nap sikerélményéről

Sajnos az ember (én legalábbis) mérhetetlenül irreleváns apróságokat szokott megtenni a siker mércéjének. Az én irreleváns, irritáló apróságom Monsieur Lazac. Ő egy hetvenöt körüli gyűjtő, épp csak az első tüneteit mutatja a leépülésnek, de a feledékenység, az elhalkuló, hadaró, néha kissé összefüggéstelen beszéd mögött azért eltéveszthetetlenül ott van egy csillogó intellektus. Amit főként arra pazarol, hogy másokat oltogasson vele, ez a szomorú igazság, és ugye ki a más érdemli ki ezt általában, mint a kedves kelet-európai Magdus, aki töri a franciát? A legrosszabb egyébként, hogy M. Lazac látszatra ártatlan, mint a ma született bárány, jön, kedveskedik, dumál, te belemész, kedveskedsz, dumálsz, és amikor épp visszakérdezel valamelyik dörmögésre, akkor hirtelen nyilall beléd a bizonyosság, hogy épp gúnyt űz belőled.
Ma viszont bejött hozzám, dumált, jó százalékban értettem a motyogást, válaszoltam (de legalábbis mosolyogtam) értelmesen, csak néha kellett visszakérdeznem, még a futuristákkal kapcsolatos ismereteimet is fitogtathattam, egyet is értett velem, és azt a képet vette meg, ami mellett érveltem, mi több, másokról tett nekem gúnyos kis megjegyzéseket, és nem rajtam ironizált. Nem állítom, hogy ettől jobban kedvelem, de először történt meg, hogy nem éreztem magam kiszolgáltatottnak pusztán attól, hogy vele beszélgetek. A siker töppedt, gonosz öregember ízű, de zsír!

 Ilyet kérek az Izába. A törpicsekek nem igazán veszik a szívükre, hogy olyan töpszlik.Valahol a Beaubourg-nál lőttem őket.

A FIAC-ról is van pár képem, egyébként írtam is róla, aki érdekel, ott sokkal jobb fotók vannak, mivel azokat szerencsére nem én csináltam: http://apokrifonline.wordpress.com/2014/11/10/megujulasi-kiserletek/
Rebecca Horn: Volcano Metamorphosis 2014-es műve a Galerie Thomastól. Nagyon ronda lepke billegteti a nagyon ronda szárnyait egy vulkanikus kőzeten.

FIAC, Nick van Woert 2014-es munkája, üveggyapot, műanyag. A szobornéni beleplaccsant némi műanyagba, ami a túloldalról olyan, mint a zavaros vízfelszín.

Anish Kapoor Untitled-jében pózolok, ilyen képe tuti mindenkinek van, aki idén megfordult a FIAC-on, és nem szégyellte diszkréten arrébb tuszkolni a többieket.

Párka.

 Tom Wesselmann, Smoker, 1975, olaj, vászon.

 Anna és Bernhard Blume: "Kontakt mit Baumen" aus der Serie "WALD", 1980, Galerie Francoise Paviot.

Rencsi pózol azzal a bárral, ahová a Simon mágus a hasonló című filmben beül a francia csajjal, majd a közös nyelv hiányát áthidalandó random váltogatja az "oui" és '"non" közbevetéseket, kevés sikerrel. Még sincs egyéb menedékünk, én is ezt teszem, ha minden kötél szakad :(

A Notre-Dame előtti téren, a föld alatt van egy múzeum, ahol meg lehet nézni mindazt, ami a térből a Haussmann-i városrendezés előtti időből marad. Gyakorlatilag nagy kődarabokat láthatunk tehát az I. századtól a második császárság idejéig, és bármilyen oktondian is hangzik ez így - ki fizet azért, hogy random köveket bámuljon? - de mégis nagyon érdekes múzeum ez, sok leírással, nagyon szép vizualizációkkal bemutatja a Cité és Párizs történetét. Ez a képkocka itt pl. a Notre-Dame építési fázisait modellező 3D-s animációból származik, lehet közelíteni-távolítani és körbejárni az épületet fázisonként.

 Igazán beszúrhattam volna egy másik nézetet, de sajnos béna vagy, és rosszabb annál a net, hogy ezt korrigáljam.

Mi csak kávéztunk az Hotel du Nord-ban, nem akartunk lelőni egymást, mint Renée meg Pierre.

Bitches only, az Hotel du Nord wc-jének ajtajáról lőttem ezt, a Canal Saint-Martin partján Arletty, a legendás színésznő néz búsan. Csináltunk mást is, nem csak híres filmhelyszíneken hesszeltünk, komolyan.

Sucker welcome, Louis Jouvet, az Hotel du Nord férfi főszereplője, és egy gonosz őz. Mindenki döntse el, melyik-melyik.

 Canal Saint-Martin.

Canal Saint-Martin, a srácok, meg Renátó.

Helló

Na hát a blog sajnos elég hamar hanyatló szakaszba lépett, a következő okok miatt:
- most volt a FIAC, ami egy vásár, majd írok róla még, a lényeg, hogy vasárnap is dolgoztam, pedig az az egyetlen szabadnapom
- nincs net a galériában újabban, így ebédszünetben/sunyiban se tudok blogot írni

Továbbá alapvetően az alábbi problémákkal való küzdelemmel teltek az elmúlt napjaim:
- visszatérő felfázás, felfázás visszatérésétől való rettegés
- normális állapotban 100/40-es vérnyomásom 120/60-asra való visszaküzdése 180/100-ról, miután felb.sztam az agyam a lakótársaimon, lehet hogy terápiás céllal fogok a kis szottyadékoknak szentelni egy hosszabb bejegyzést
- az egyetemek különböző picsogásaira való reagálás (nem, nem fizetek 10 rugót csak úgy; nem tudok hazamenni vizsgázni, legyen valami légyszi; nem igaz, hogy nem lehet legyártani a diákomat, mert az anyám a NEK-lapomon dr. a FISZ-lapomon meg nem doktor baz' stb.)
- szakdolgozatok szemináriumi dolgozatok, cikkek
- a hivatalos munkám

De jönnek még jobb idők, pl. holnaptól ;)

A kínai orvos és a magyar páciens véletlen találkozása a műtőasztalon

(Valójában nem a műtőasztalon, hálaazég, csak megfelelően költői címet akartam adni .p) Szóval a sírásra görbülő szám velem született kielégíthetetlen kíváncsiság arra ösztönzött, hogy megismerkedjek a francia egészségüggyel  is közelebbről. Felfáztam ugyanis, mindenkinek szívből ajánlom, aki úgy érzi, hogy nincsenek elég szabatos fogalmai az alhasi fájdalom különböző árnyalatairól. Igyekszem vicces lenni, de amúgy nagyon nem vagyok vidám, mert emiatt nem tudtam ott lenni a galériánk kiállításának megnyitóján.
Mint megtudtam, van itt is háziorvos, médecin général(iste), gondoltam tökéletesen megfelel nekem a főbérlőé, de ő sajnos nem vállalt, mert teli volt, úgyhogy Pierre exorvosát választottam, akivel azért szakított, mert nem vette észre az orrpolipját időben, ellenben bejelentkezés nélkül is fogad. Nekem nem volt szükségem diagnosztikai csúcsteljesítményekre, úgyhogy eltéptem hozzá, hamar, 5-6 érdeklődő telefonhívás után leküzdöttük azt az alapvető problémát, hogy emberünk érthető módon még sose látott külföldit és EU-s egészségbiztosítási kártyát. Miután lebetűztem a nevem párszor - mádmázel Gükszá Mágdá, a Magdolnáról már lemondtam - és ő előásott a rendelő alapterületének felén festőien végignyúló szeméthalom aljáról néhány receptet és számlát, már egészen megkedveltük egymást, ő be is regisztrált a rendszerébe, pedig mondtam, hogy nem emigráltam, haza fogok menni. Mondhatni rájöttem, hogy mért is járnak hozzá olyan kevesen, hogy időpont nélkül is fogad, és csak az alapdíjat kéri el.

De minden jó, ha a vége jó, már jól vagyok, és ezt a bejegyzést amúgy a blog történetének leginformatívabbja fogja követni, Miként hajtsuk be az OEP-től franciaországi gyógykezelésünk költségeit? címmel, hogy legyen itt valami hasznos tartalom is. Előre látom, hogy óriási móka lesz, szegény anyámmal koprodukcióban. Szerencse persze, hogy a kísérletet  ~30 euróval fogjuk eljátszani, főként a kíváncsiság kedvéért, nem pedig egy 2 000 eurós kórházi számlával, de ez persze  a kaland-faktort nem csökkenti.

Magdus, amint épp indul elvenni, ami jár

szép ez a párizs, de drága?

Igen, Párizs szép is, meg drágább is, mint Budapest, ez nem túl meglepő, viszont ugye a keresetek is magasabbak. Mivel sajnos nem eszem Big Macet (és eddig egyszer vettem a KFC-ben egy helyi, Longernek megfelelő szendvicset, de annyira rossz volt, hogy a jövőben inkább lerágnám a fakérget a Luxembourg kert gesztenyefáiról, ha választanom kell) így a gyorskajás árindexek helyett inkább valami testhezállóbból indulok ki.

Franciaországban 35 órás egy munkahét (ójee!), a minimálbér (SMIC, salaire minimum interprofessionnel de croissance) bruttó 9,53 euró és kb. nettó 7,39 óránként - itt sávos adózás van, nem egykulcsos adó, minél többet keresel, annál többet adózol. Tehát legalább ~1100 eurót mindenki zsebre tehet havonta, ösztöndíjak és különböző munkabérek varázslatos kombinációjának köszönhetően még én is. A felmerülő költségek:

 - Lakhatás: drága. Irtó drága. Egy főre reálisan a lakbér plusz rezsi 600-700 euró, ha egyedül lakik az ember egy szobában (és nem egy garzonban!). A mi esetünk jóval kedvezőbb, de mi mázlisták vagyunk, köszönhetően egy nagyon kedves csoporttársam kontaktjának, szóval ez nem mérvadó, de kijelenthető, hogy az ember havi bérének fele az albérletre megy el, már ha talál valami lakhatót. Ami a hírek szerint nem lehetetlen, de azért Krisztus második eljövetele valószínűleg hamarabb következik be.

Kedves kis szoba, 700 euró lesz. Forrás:lebonbon

- Bérlet: 70 euró havonta az első két zónára érvényes bérlet. A következő egyenletet kell megoldani az albérlet kiválasztásnál: minél messzebb laksz a Notre Dame főoltárától, annál olcsóbb lakbér, de annál drágább a bérlet. Fontos változó persze a munkahelyed, az én galériám Notre Dame-tól úgy 2 km, és amúgy is csak végső esetben akartam a helyi Hungária körúttól (Périphérique) kijjebb költözni. A teljes árú bérlet megvásárlásához 10 órát kell dolgoznod, ha minimálbért kapsz. Magyarországon elvileg nettó 66 483 Ft a havi nettó minimálbér, ez 415 forintos órabért jelent, amit én nem vagyok képes elhinni, olyan szomorú, a havi bérlet 10 000 Ft kb., tehát 24 órát kell dolgozni érte.

- Kaja: a szolgáltatások nagyon drágák, egy kétfogásos, menüs ebéd 20 euró egy jobb helyen, innen meg minden felfelé, tehát mi ezzel nem igazán élünk, inkább főzünk otthon. (Otthon sem rendeltem soha ilyen kiszállítós, ápdét menüs akármiket a melóhelyre.) Egy menő baguette (ún. baguette tradition) 1,10 euró, egy bénább 0,90, számoljunk eggyel. Fél kiló csirkemell kb. 5 euró, 6 db tojás 1,65.  A kedvenc kekszemből egy doboz 1,12. Tehát az árszínvonal magasabb, mint otthon, de a vásárlóerő-paritás nevű hasznos mérőszám azt mutatja, hogy kajálni arányaiban kb. annyiba kerül, mint otthon.

Kedves kis kaja, 274627 euró lesz. Forrás: finedininglovers.com

- Kozmetikumok, tisztálkodószerek: vehetsz csipkebogyó illatú, shea vajas tusfürdőt az L'Occitane-ben, vagy sokféle illatú Balea habfürdőt a Rossmannban/Leader Price nevű shit budget cuccot a Franprix-ben, ahogy tetszik, az ár magasabb 20-30%-kal, de vásárlóerő-paritáson számolva kb. ugyanannyi.

- Ruha, cipő, kiegészítők: a nem second hand verzió sajnos 40-50%-kal drágább, mint otthon, és az általános drágaság itt vásálóerő-paritáson is megmutatkozik. De egyrészt mi nem emigráltunk örökre, szóval nem itt kell ruházkodnunk, másrészt pedig ki lehet menni Saint-Denis-be, a külvárosi kínai boltokban és turikban meg lehet venni olcsóbban, ami kell. Korrekt, nem gagyinak látszó táskát vettem már ott 15 euróért, ruhákat még nem, de feltételezem, hogy azokon azért látszik a minőségbeli különbség is, bár ki tudja.

Tudom, hogy nem túl differenciáltak a mérőszámaim, hiszen Pesten valószínűleg nem minimálbérből él az ember, vidéken meg nem 10 000 a bérlet, továbbá én pl. még életemben nem diákmelóztam 700 Ft-os órabérnél kevesebbért, ha épp kifejezetten pénzszerzési céllal végeztem munkát, nem pedig ingyen, szerelemből, de ez szerencse és budapesti bérszínvonal kérdése.

szia párizs, helló tökéletes alkalmi munka

Át szoktam futni a craigslistet hetente, hátha rátalálok a tökéletes, Rencsire szabott állásra. Ez persze még nem történt meg, de valami sokkal jobba már századjára szaladok bele, gondoltam, megosztom, hátha valakinek pont ilyesmire van szüksége a napi jó hangulathoz.

Recherche étudiante (Paris)

rémunération : A convenir entre les parties

Mesdemoiselles,
Je suis un homme de 40 ans, bénéficiant d'une belle situation et d'une excellente éducation.
Je recherche une belle, jeune et curieuse jeune fille pour une relation discrète, suivie, emprunte de culture et de respect.
Très important, je cherche une personne cultivée, de préférence effectuant des études en arts, lettres ou tout autre matière nécessitant un niveau culturel non négligeable.
Si vous êtes ouverte d'esprit et auriez besoin d'un mentor au cours de vos études à Paris, écrivez moi quelques lignes.
Au plaisir de vous lire bientôt. 

Forrás: pinterest, a boobs, books keresőkifejezések használata vezet ilyesmire

 

 

Nem is tudom hirtelen, mi a legcsodálatosabb ebben a hirdetésben. Vajon az, hogy a különböző alkalmi munka/szakmai munka/háztartási munka kategóriákban egyaránt meghirdette az úr? Vagy hogy tényleg szeretné, hogy tudjam, ki az a Baudelaire, miközben megdughat?

Igyekszem ihletett fordításban visszaadni ezt az oly' jellemző, kissé csibészes, mégis meglett, jól nevelt, a szépség minden formájáért rajondó úriembert sugalló stílust. (Anyád.)

Párizsi diáklányt keresek

Bérezés: közös megegyezés alapján

Hölgyeim, 

40 éves, kifejezetten jómódú, kiemelkedően művelt férfi vagyok. Egy gyönyörű, kíváncsi fiatal lányt keresek diszkrét, hosszútávú, tiszteleten és közös kulturális érdeklődésen alapuló kapcsolatra.

Nagyon fontos: művelt hölgyet keresek, előnyt jelent, ha a jelentkező művészeti vagy bölcsészettudományi tanulmányokat folytat, esetleg hasonló, komoly kulturális nívó meglétét feltételező tárgyat hallgat.

Hölgyem, ha kellően szabad szellemű, és párizsi tanulmányainak folytatásához bőkezű mentort keres, írjon néhány sort nekem.

Örömmel várom levelét!

 

Képek újfent

 Rimbaudtól a Részeg hajó a Rue Férou-n, a Saint-Sulpice mellett, itt állt a bár, ahol a vers íródott, mielőtt a szerző lelépett Abesszíniába kávéval kereskedni. Amúgy itt van Man Ray műterme is, az 5 szám alatt pedig, ahol most a L'Age d'homme könyvesbolt-kiadó üzlete van, lakott Athos, az első testőr a háromból. És Guillaume Appolinaire is ebben az utcában halt meg (az ő szobra és sok, undorító galamb mellett szoktunk ebédelni a Saint-Germain-des-Pres mellett).

A süketnémák intézetének kertje. Olyan ez a város, mint a pesti zsidónegyed, azt hiszed, hogy egy talpalatnyi zöld sincs sehol, aztán bemész a Massolit könyvesboltba a Nagy Diófa utcán, és kikötsz egy hatalmas zöld réten, ami persze már nem közterület, de legalább ugye nagy és zöld.

Ez itt az Eugene Delacroix múzeum kertje, a sokszemű ablak mögött a műterem, amit a festő tervezett magának alig 10 évvel a halála előtt. Itt is jól lehet ebédelni, te eszed az almát, a teremőrök meg odabenn horkolnak. A kertet egyébként a Tuileriák kertjének főkertésze rekonstruálta a kétezres évek közepén, Delacroix számlái alapján, mivel ezeken gondosan meg voltak jelölve a vásárolt növényfajták. Ráadásul a kerület legszebb teréről, a Furstenbergről nyílik az épület.

Szmozsánszky István Főprogramozó Úr a jelek szerint afrikai bennszülött szobrokra cserélte a Mozillát, Flak, én megértelek.

Mellékhajó csúcsíves keresztboltozással a XIII. század első feléből. Na jó, csalok, ebben a templomban csak az építtető kegyúr őseinek származása francia (Aynard lovag, III.Béla második felesége, Capet Margit udvaronca), szóval ez itt Zsámbék, még nyáron lőttem, menjetek el és nézzétek meg, majdnem olyan király, mint a Notre-Dame.

A nemzeti örökség napja és egyebek

Mistral a wikipédiáról

A nemzeti örökség napjai (Les journées européennes du patrimoine) még szeptemberben voltak, és nagyon hasznosak mindazok számára, akik teljesen idióta és legkevésbé sem látványos nevezetességeket akarnak megnézni. Igen, nekem találták ki őket, szóval el is indultam várost nézni a szemerkélő eső ellenére. A Gare de Lyonban, ami egy nagyon szép vasútállomás Párizs keleti részén, a jobb parton, vonatokat nézegettem, és hallgattam a szakértő vonatrajongó bácsik előadását. Tavaly Barbival meg két Zsófival a Múzeumok éjszakáján láttam az Orient Expresszt, azóta szeretem a vonatokat - Renátó meggyanúsított azzal, hogy teljesen random és irreleváns dolgok iránt mutatok hirtelen támadt érdeklődés, ld. pl. vonatok, ez nem igaz, a vonatok királyak, én meg szeretem őket, lehetne velem nagyobb baj is. Szóval a Mistralt lehetett megnézni és az ún. train bleu-t, az előbbi vonat a Párizs-Lyon-Marseille-Nizza útvonalon járt 1969-1981 között, mielőtt beújította a francia vasúti társaság (SNCF) a TGV-t - maga a vonal egyébként 1950-től már létezett. Főként üzletemberek használták, elegáns volt és drága, olyan extrákkal felszerelve, mint a vonathoz tartozó titkárnők, akik gépeltek annak, aki kérte, és feladták a sürgönyöket, amikor megállt a vonat. A 9 órás menetidőt az évek során sikerült 6 órára lefaragni, annak is köszönhetően, hogy a Mistralnak abszolút elsőbbsége volt, minden állomáson elengedték. Az őrülten hosszúnak tűnő menetidő alatt persze nagyon jókat enni, mert saját séfjei voltak a vonatnak, 250 ebédet szolgáltak fel á la place, tehát nem étkezőkocsiban, hanem az utas fix helyén. Bár ha belegondolok, a Mistral 1955-ben 9 óra alatt tett meg 1088 km-t, a Bp-Nyh Vércse IC pedig 2014-ben 3,5 óra alatt 250-et, és utóbbin még büfékocsi meg konnektor sincs, nemhogy homár meg Micike titkárnő, szóval az arányok fájdalmasak. (Szívesen lennék Micike a Mistralon amúgy.)

A Train bleu étkezőkocsija

A Train bleu oldalán kedves oroszlánok

A Train bleu (kék vonat), a Calais-Méditerranée-Express az 1920-as években indult, nevét a kék-arany hálókocsijairól kapta. Az egész vonat csak hálókocsiból, étkezőkocsiból és bárból állt, az haute cuisine csúcsműveit szolgálták fel, volt, aki csak azért utazott vele pár órát, hogy végigehesse a menüt, majd leszállt és hazavonatozott. Utasainak névsora durván impozáns, Coco Chanel-től Jean Cocteau-ig hercegek, mágnások, filmsztárok, szóval mindenki, aki számított a két világháború között.  A világválság és a repülés terjedése miatt a második világháború után elvesztette flancos közönsége egy részét, de nimbusza örök, még az orosz balett is eltáncolta, a fent említett Cocteau-nak köszönhetően, és egy tonna filmben szerepel.

Egyébként a Gare de Lyon gyönyörű étterme is a Train bleu nevet viseli.

Train bleu, Gare de Lyon, köszi http://exclusive-restaurants.com

Római cserépégető kemence, forrás: INJS

Innen a süketnémák intézetéhez tekertem, ami a Rue Saint Jacques-on van, ez az az utca, amely közvetlenül a Notre Dame elé fut ki a bal partról, az egyik legrégebbi a városban, egy régi római út nyomvonalát őrzi. Pár éve a süketnémák intézetének felújításakor megtalálták itt Lutécia egyetlen épen maradt agyagégető kemencéjét (én egyébként oktondi vagyok, és eddig azt hittem, hogy kenyérsütő kemence). Bőven elég a mellékelt képen megtekintenetek, olyan, mint bármelyik másik római kemence, ráadásul felülről, egy üveglapon keresztül látható, nem ilyen szép premier plánban, mint itt. Ami sokkal érdekesebb, hogy a közelben, egy magánház parkolója alatt van Párizs első püspöke, Szent Dénes kápolnája. Az üldözött keresztények ősi szokásához híven a rómaiak temetőjében, a Saint Jacques nekropoliszban, egy elhagyott kőfejtőben kezdett misézni Dénes a III. század közepén, hamarosan azonban két társával, egy Eleutherius nevű pappal és egy Rusticus nevű kanonokkal együtt elfogták és lefejezték a rómaiak a Montmartre-on (erről kapta a nevét a környék, a neve mártírok hegyét jelent). A hagyomány szerint Dénes misézőhelyén állt a VII. századtól egy kápolna, amelyet később katedrálissá bővítek Notre Dame des Champs néven, és 1220-ban itt temették el Szent Reginaldot, az ő sírjának fedlapja ma is a odalent van. Na ide akartam én igazán lejutni, de úgy egyáltalán sosem látogatható, persze a nemzeti örökség napján sem. (Később Rencsivel arra jártunk, és leszólítottam a házfelügyelőt, legbájosabb hangomon ismertettem  problémám, nagyon kedves volt, de lepattintott minket különböző indokokkal - nincs nála a kulcs, áll lent a víz, Szent Dénes épp misézik stb. Még egyszer megpróbálkozom majd, és mindjárt a kenőpénzzel indítom a tárgyalást.)

 A Val de Grace templom múzeumába viszont tényleg bementem, mert ott még sosem voltam, és most megnyitották az oldalkápolnát is, ami amúgy nem látogatható. Nincs is róla képem, van viszont az oltár baldachinjáról és a kupoláról. Benéztem még az Académie de la Grand Chaumiere-be, ami az utolsó, ma is működő példája az magániskoláknak, mint a Julian Akadémia, ilyen helyeken tanult/ült modellt a tandíjért kb. az összes magyar festő, aki Párizsban járt. Maga az épület nem volt túl érdekes, az idegenvezető fazon meg mindenféle festészettel kapcsolatos idézetet olvastatott fel a jelenlévőkkel (8 fő+én), ezt gyorsan passzoltam, és inkább elolvastam a faliújságot, lehet modellt ülni meztelenül óránként 10 euróért.

Val de Grace

Académie de la Grande Chaumiere, ide járt pl. Poliakoff, a korábban már említett irtó drága festő

Az ôrült kìnai, az ügyvéd, a mosolygòs péklàny meg a galéria

A napjaimat meghatàrozò szereplők kôzül nem mindenkit van szerencsém személyesen ismerni - hàlaazég' -, példàul az őrült kìnai bringàst sem, de ő példàul alapjaiban befolyàsolja az ùtvonalvàlasztàsomat. Valòjàban pròféta ő, a kreszre fittyet hànyò franciàkat pròbàlja nevelni a jòra, ugyanis a piroson áthajtani, elsőbbséget meg nem adni, ùgy egyàltalàn, szabàlytalanul közlekedni itt nemzeti sport. A kìnai térìtési hatèkonysàgàn azonban sokat ront finom modora ès kompetitìv hajlamainak tùlfejlettsège, ugyanis főkènt "Takarodj mögèm, vàrosi bringàs kurva!"- jellegű tanácsokat ad, a franciák erre főként hazaküldik a rohadt országába. (Ki hitte volna, hogy a corvinusos francia órán megtanult ripou kifejezésnek valaha hasznát veszem, ez a pourri, azaz rohadt kifejezés egy helyi szlengben, amit verlan-nek hívnak, és az a lényege, hogy össze-vissza cserélgetik a szótagokat a helyi erők. Ebből általában nem értek semmit, és csak pislogok, mint hal a szatyorban.) Szóval ezt a kínait nagyon igyekszem elkerülni, mert egyszer úgy előzött meg, hogy miközben elküldött a fenébe, megpróbált lelökni a bringámról, és egyébként is kétszer akkora, mint én, nekem meg van életösztönöm.

A galériát nagyon szeretem, a gyökér munkaidő ellenére is. Alex, a tulaj asszisztense nagyon kedves velem, már sokszor összeröhögünk, mindenhova elvisz és mindent megmagyaráz, ráadásul megbízik a munkámban. Olyan ember, akinek egyszerűen jó a környezetében lenni, hatékony, gyors, kiegyensúlyozott és ösztönösen, őszintén kedves mindenkivel. A tulaj két édes gyereke mindennap megjelenik, és elkérik a kulcsot (a lakásuk a galéria felett van), a kislány szeret nekem szertartásosan bemutatkozni, én szívesen szólítom mademoiselle-nek, őt is, és a kutyáját is, cserébe felhívta a figyelmem arra a fontos tényre, hogy a franciák fordítva adják a puszit, jobb arc-bal arc, ezt az ismeretet azóta hasznosítom. És múlt héten kapott az iskolában egy 5-öst és egy napocskát, ezért mindannyian megdicsértük, a tulaj, Alex, a baromifontos amerikai gyűjtő és én is, akik épp mind a következő kiállítás kb. 3000 meghívóját borítékoltuk. Ez sokat elmond egyébként arról, hogy milyen jó helyre kerültem.

A francia gyakornoklány, akivel a Biennálén voltam, benézett még a múlt héten elbúcsúzni, nagyon megkedveltem, annak ellenére, hogy van bennem egy kevés irigység - na jó, nem is ez a megfelelő szó, inkább csak döbbenet - látván, hogy mennyire eltérőek a lehetőségeink. Ő 19 éves, egy brit bentlakásos suliban tanul, az apja műtárgykereskedő, most utazik is vele a Salon Art+Design-ra New Yorkba. 19 évesen ez a lány mondjuk százszor annyi jó művet látott, mint én 25 évesen, pedig még csak nem is érdekli ez különösebben, most úgy gondolja, hogy PR-os lenne szívesen valami luxuscikkeket gyártó cégnél, de előtte még utazgatni akar Távol-Keleten. Sikerülni is fog neki, mert bájos és tehetséges, én pedig szurkolok neki, mert nagyon jófej mindemellett, csak néha elképeszti nyíregyházi lelkemet, hogy ő onnan indul, ahová én mondjuk 10 év tanulás után jutottam.

Az ügyvédnél még dolgozom, a dolgozószobája mellett egy kis fülkében gépelek, azt állítja, hogy korábban a marokkói király szeretőjéé volt a lakás, és ez volt a hölgy kis imaszobája, valóban úgy tűnik, mintha a régi falikút nyoma látszana a falon, és az ajtót lezáró rács még megvan a konyhában.

Rencsi is megjött, ha nem paralizálna épp egy becsípődött ideg a vállamban, akkor minden szép lenne, így főleg nyögdécselek, és a lakótársam kétes cirill feliratú krémével kenegetem magam. Ééés: találtam egy tökéletesen megfelelő méretű fekete pulcsit a Pere Lachaise temetőben, Héloise és Abelard sírjánál, köszönöm, kedves szellemek.

Miket talál az ember a Pompidouban?

"A hír, hogy hamarosan hús-vér valódban Párizsba jössz, nagyobb örömmel tölt el, mintha az a szóbeszéd járná, hogy maga Mikulás személyesen látogat meg minket."
 Hans Arp Kassáknak, a Galerie Denis René 1960-as Kassák kiállításának meghívójáról

Ő itt Hans Arp, német költő, festő és szobrász, a híres Schmitt Pál-féle vaníliáskarika-portré ősatyja.

Képek

 Nos, Keszei István pl.ezt írta: "Mondhatjátok, hogy nem vagyok, / Vagyok, csak létem láthatatlan: / méllyé vájódtam, mint a völgy, / behorpadtam, akár a katlan". Elég rossz Pilinszkynek tűnik ez, de ha lenne naplója, azt szívesen elolvasnám. A Rue Visconti amúgy egy nagyon keskeny sikátor, de M. Lee, a galériás negyed kedvenc képkeretezője szerint a leghosszabb Párizsban, higgyünk neki.

 Ezért kell nagyon vigyázni, hogy az ember ne tolja túl a neogótikát, mert anyám, ez a zárókőburjánzás végső stádiuma. Saint Gervais szentélye amúgy.

 Városháza és a "szilfa kereszteződése". Itt, a Saint Gervais előtt a szokásos barna tábla közlése szerint már a középkorban is szilfa állt, lombja alatt találkoztak a kerület lakosai mindenféle folyó ügyeik kapcsán, a hitelezők is különösen szívesen adtak ide találkát adósaiknak, akik pedig különösen szívesen maradtak távol. Állítólag innen származik az "Attendez-moi sous l'orme" (Várj rám a szilfa alatt!) szólás, ami azt jelenti, hogy jaja, találkozunk soha napján, kedvesem.

 Ne hajts át 20-nál többel át bajszos nőkön a Marais-ban.

Antoine de La Boulave: Nuno Olivera sur Euclides, olaj, vászon. A fiatal galeristák minibiennáléjáról.

Pierre Olivier Dubaut: A célvonalnál. Fiatal galeristák megint.

Látóköröm szélesítendő, a menő biennálé és a fiatal biennálé után elmentem erre bolhapiacra is, a cours de Vincennes-en van vasárnaponként. Akartam venni egy vintázs táskát, csak sajnos némi fogalmi diszkrepancia állt fenn köztem és a franciák között, mert szerintem vintázs az, ami régi, de nem szakadt, szerintük meg minden, ami régi, emiatt pedig el lehet adni legalább 150 euróért. Egy fazon rám akart sózni valamit 250-ért, ami szerinte egy 1910-es évekbeli Hermes táska, és a szakértő szem egyből látja az értékét. Lehet, hogy előítéleteim rabja vagyok, de asszem a bolhapiacozó szubszaharai arc és a káeurópai gyakornoklány pontosan ugyanakkora szakértelemmel bírnak a vintázs luxuscikkeket illetően, úgyhogy javasoltam, hogy adja ide nekem azt az akármilyen cuccot 50 euróért, cserébe nem firtatom az eredetét, aztán rekesszük be a táskabecsüs tanfolyamot. Nem hatottam meg sajna, így még mindig egy pöttyös szatyorban hordom az elegáns cipőm a melóba. A régi lomokat árulók széles skáláját leíró francia szakszavakat pedig főbérlőmnek köszönhetem: antiquaire (minőségi, drága régiségeket ad-vesz üzletszerűen), brocante (hivatásszerűen üzletel eggyel kevésbé kifinomultabb kategóriájú dolgokkal), vide-grenier (padláspucoló, amatőr, aki eladja a felesleges kacatjait). A marché aux puces pedig az állandó jellegű bolhapiac.