Az ôrült kìnai, az ügyvéd, a mosolygòs péklàny meg a galéria

A napjaimat meghatàrozò szereplők kôzül nem mindenkit van szerencsém személyesen ismerni - hàlaazég' -, példàul az őrült kìnai bringàst sem, de ő példàul alapjaiban befolyàsolja az ùtvonalvàlasztàsomat. Valòjàban pròféta ő, a kreszre fittyet hànyò franciàkat pròbàlja nevelni a jòra, ugyanis a piroson áthajtani, elsőbbséget meg nem adni, ùgy egyàltalàn, szabàlytalanul közlekedni itt nemzeti sport. A kìnai térìtési hatèkonysàgàn azonban sokat ront finom modora ès kompetitìv hajlamainak tùlfejlettsège, ugyanis főkènt "Takarodj mögèm, vàrosi bringàs kurva!"- jellegű tanácsokat ad, a franciák erre főként hazaküldik a rohadt országába. (Ki hitte volna, hogy a corvinusos francia órán megtanult ripou kifejezésnek valaha hasznát veszem, ez a pourri, azaz rohadt kifejezés egy helyi szlengben, amit verlan-nek hívnak, és az a lényege, hogy össze-vissza cserélgetik a szótagokat a helyi erők. Ebből általában nem értek semmit, és csak pislogok, mint hal a szatyorban.) Szóval ezt a kínait nagyon igyekszem elkerülni, mert egyszer úgy előzött meg, hogy miközben elküldött a fenébe, megpróbált lelökni a bringámról, és egyébként is kétszer akkora, mint én, nekem meg van életösztönöm.

A galériát nagyon szeretem, a gyökér munkaidő ellenére is. Alex, a tulaj asszisztense nagyon kedves velem, már sokszor összeröhögünk, mindenhova elvisz és mindent megmagyaráz, ráadásul megbízik a munkámban. Olyan ember, akinek egyszerűen jó a környezetében lenni, hatékony, gyors, kiegyensúlyozott és ösztönösen, őszintén kedves mindenkivel. A tulaj két édes gyereke mindennap megjelenik, és elkérik a kulcsot (a lakásuk a galéria felett van), a kislány szeret nekem szertartásosan bemutatkozni, én szívesen szólítom mademoiselle-nek, őt is, és a kutyáját is, cserébe felhívta a figyelmem arra a fontos tényre, hogy a franciák fordítva adják a puszit, jobb arc-bal arc, ezt az ismeretet azóta hasznosítom. És múlt héten kapott az iskolában egy 5-öst és egy napocskát, ezért mindannyian megdicsértük, a tulaj, Alex, a baromifontos amerikai gyűjtő és én is, akik épp mind a következő kiállítás kb. 3000 meghívóját borítékoltuk. Ez sokat elmond egyébként arról, hogy milyen jó helyre kerültem.

A francia gyakornoklány, akivel a Biennálén voltam, benézett még a múlt héten elbúcsúzni, nagyon megkedveltem, annak ellenére, hogy van bennem egy kevés irigység - na jó, nem is ez a megfelelő szó, inkább csak döbbenet - látván, hogy mennyire eltérőek a lehetőségeink. Ő 19 éves, egy brit bentlakásos suliban tanul, az apja műtárgykereskedő, most utazik is vele a Salon Art+Design-ra New Yorkba. 19 évesen ez a lány mondjuk százszor annyi jó művet látott, mint én 25 évesen, pedig még csak nem is érdekli ez különösebben, most úgy gondolja, hogy PR-os lenne szívesen valami luxuscikkeket gyártó cégnél, de előtte még utazgatni akar Távol-Keleten. Sikerülni is fog neki, mert bájos és tehetséges, én pedig szurkolok neki, mert nagyon jófej mindemellett, csak néha elképeszti nyíregyházi lelkemet, hogy ő onnan indul, ahová én mondjuk 10 év tanulás után jutottam.

Az ügyvédnél még dolgozom, a dolgozószobája mellett egy kis fülkében gépelek, azt állítja, hogy korábban a marokkói király szeretőjéé volt a lakás, és ez volt a hölgy kis imaszobája, valóban úgy tűnik, mintha a régi falikút nyoma látszana a falon, és az ajtót lezáró rács még megvan a konyhában.

Rencsi is megjött, ha nem paralizálna épp egy becsípődött ideg a vállamban, akkor minden szép lenne, így főleg nyögdécselek, és a lakótársam kétes cirill feliratú krémével kenegetem magam. Ééés: találtam egy tökéletesen megfelelő méretű fekete pulcsit a Pere Lachaise temetőben, Héloise és Abelard sírjánál, köszönöm, kedves szellemek.

Miket talál az ember a Pompidouban?

"A hír, hogy hamarosan hús-vér valódban Párizsba jössz, nagyobb örömmel tölt el, mintha az a szóbeszéd járná, hogy maga Mikulás személyesen látogat meg minket."
 Hans Arp Kassáknak, a Galerie Denis René 1960-as Kassák kiállításának meghívójáról

Ő itt Hans Arp, német költő, festő és szobrász, a híres Schmitt Pál-féle vaníliáskarika-portré ősatyja.

Képek

 Nos, Keszei István pl.ezt írta: "Mondhatjátok, hogy nem vagyok, / Vagyok, csak létem láthatatlan: / méllyé vájódtam, mint a völgy, / behorpadtam, akár a katlan". Elég rossz Pilinszkynek tűnik ez, de ha lenne naplója, azt szívesen elolvasnám. A Rue Visconti amúgy egy nagyon keskeny sikátor, de M. Lee, a galériás negyed kedvenc képkeretezője szerint a leghosszabb Párizsban, higgyünk neki.

 Ezért kell nagyon vigyázni, hogy az ember ne tolja túl a neogótikát, mert anyám, ez a zárókőburjánzás végső stádiuma. Saint Gervais szentélye amúgy.

 Városháza és a "szilfa kereszteződése". Itt, a Saint Gervais előtt a szokásos barna tábla közlése szerint már a középkorban is szilfa állt, lombja alatt találkoztak a kerület lakosai mindenféle folyó ügyeik kapcsán, a hitelezők is különösen szívesen adtak ide találkát adósaiknak, akik pedig különösen szívesen maradtak távol. Állítólag innen származik az "Attendez-moi sous l'orme" (Várj rám a szilfa alatt!) szólás, ami azt jelenti, hogy jaja, találkozunk soha napján, kedvesem.

 Ne hajts át 20-nál többel át bajszos nőkön a Marais-ban.

Antoine de La Boulave: Nuno Olivera sur Euclides, olaj, vászon. A fiatal galeristák minibiennáléjáról.

Pierre Olivier Dubaut: A célvonalnál. Fiatal galeristák megint.

Látóköröm szélesítendő, a menő biennálé és a fiatal biennálé után elmentem erre bolhapiacra is, a cours de Vincennes-en van vasárnaponként. Akartam venni egy vintázs táskát, csak sajnos némi fogalmi diszkrepancia állt fenn köztem és a franciák között, mert szerintem vintázs az, ami régi, de nem szakadt, szerintük meg minden, ami régi, emiatt pedig el lehet adni legalább 150 euróért. Egy fazon rám akart sózni valamit 250-ért, ami szerinte egy 1910-es évekbeli Hermes táska, és a szakértő szem egyből látja az értékét. Lehet, hogy előítéleteim rabja vagyok, de asszem a bolhapiacozó szubszaharai arc és a káeurópai gyakornoklány pontosan ugyanakkora szakértelemmel bírnak a vintázs luxuscikkeket illetően, úgyhogy javasoltam, hogy adja ide nekem azt az akármilyen cuccot 50 euróért, cserébe nem firtatom az eredetét, aztán rekesszük be a táskabecsüs tanfolyamot. Nem hatottam meg sajna, így még mindig egy pöttyös szatyorban hordom az elegáns cipőm a melóba. A régi lomokat árulók széles skáláját leíró francia szakszavakat pedig főbérlőmnek köszönhetem: antiquaire (minőségi, drága régiségeket ad-vesz üzletszerűen), brocante (hivatásszerűen üzletel eggyel kevésbé kifinomultabb kategóriájú dolgokkal), vide-grenier (padláspucoló, amatőr, aki eladja a felesleges kacatjait). A marché aux puces pedig az állandó jellegű bolhapiac.

Általános heyzetjelentés

Dolgok, amiktől legszívesebben leugranék az Eiffel-torony tetejéről (ha fel mernék menni):

- Hogy a franciák képesek boulevardnak meg sugárútnak meg elíziumi mezőnek (Champs-Elysées) nevezni valamit, aminek a burkolata konkrétan valami útépítésről maradt bitumennek az 1712-ben letett macskakövekre történő, véletlenszerű rálötyögtetéséből áll. Na most képzeljétek el a fájdalmat, amikor én ezen végigmegyek bringával. Naponta kétszer.

Szép, mi? Aha, ha taxival jársz. (forrás: hotelspaluxparis)

- Az egy dolog, hogy nem qwerty-billentyűzetet használnak. De van vagy háromféle, más a galériában, más az ügyvédnél, így aztán most már egyiken sem tudok normális sebességgel írni, mert össze-vissza ütögetek mindent. A számokhoz meg caps lock kell -.-"

- A Biennálé, különösen az esti nyitvatartás. Mire elszabadulok, minden zárva, még egy száraz baguettvéget sem tudok venni. Éhes vagyok. Arról nem beszélve, hogy a társasági életem a munkatársaimra és a lakótársaimra korlátozódik így, akik franciák, utóbbiak véletlenül se vádolhatók túl magabiztos angol nyelvtudással (nem tudnak egy szót se), szóval szabadidőmben is kénytelen vagyok franciául csevegni, ami nem pihentető. Mondjuk ennek köszönhetően tényleg rohamléptekkel fejlődöm, de így meg az húz fel, hogy folyton franciákkal vagyok, mért nem ragozok már normálisan és beszélek szabatosan? Tudom, hogy ez teljesen értelmetlen, mert lehet, hogy sose fogok, és akkor meg mi van, attól még lehet velem kommunikálni.

Amúgy nagyon szép vénasszonyok nyara van, gesztenyefákkal teli parkokba járok az ebédre csomagolt szendvicseimet megenni, szóval semmi okom a panaszra.

A Biennálé

(Ez nem az a Poliakoff, amiről szó van.)

Ha kőgazdag és elfoglalt műgyűjtő vagy, akkor minden bizonnyal szembesültél már a műtárgypiaci információs asszimetria problémájával. Sok a műtárgy, sok a galéria, nem árt tudni mi mennyit ér, követni kell az aukciós eredményeket, kiállításokat, múzeumi vásárlásokat (ha a Pompidou összedob egy életműkiállítást az általad gyűjtött festő oeuvre-jéből, akkor hirtelen még gazdagabb lettél, mint eddig), a festményeket pedig amúgy sem árt élőben megnézni, mivel hiába van szélessávú interneted, amivel 0,001 mp alatt töltöd le a HD képet, amit a gyakornoklányok küldtek neked e-mailben, elég valószínű, hogy a valóságtól messze áll a repró, amit a monitorodon látsz. Én például teljesen lehidaltam, amikor megláttam élőben a Serge Poliakoff nevű nagyon drága orosz származású absztrakt festő Bleu (Kék) című vásznát a galéria standján. A monitoromon korábban annyi jött le, hogy, nos, izé, különböző árnyalatú kék, ok, mit lehet tenni, de ezért kiadni egy tonna eurót? Élőben viszont konkrétan világít a kép, ami annak köszönhető, hogy a képet helyenként eltérő vastagságú, tömény, tiszta vörös pigmenttel alapozta le Poliakoff, és erre vitte fel az olajfestéket. Néha több alapszínt is használ, néha csak egy szín árnyalatait, viszont ami igazán érdekes, hogy az az eltérő vastagságú pigmentalapozás miatt a színmezőkön (egy kék pacán pl.) belül a szín különböző, a fényesebb és sötétebb fokozatát, ún. valőrjét látjuk. Ez élőben nagyon szép, és nem, Te nem tudsz ilyet, mert ez a ruszki is elég sokat variált, mire rájött, hogy néz ez ki igazán jól.

Na de vissza a lényeghez, ha gazdag műgyűjtő vagy, akkor a galeristák megszervezik neked pl. a Biennale des Antiquaires-t, ahol egy helyen láthatsz nagyon sok műtárgyat, elbeszélgethetsz rég látott, gazdag barátaiddal a műtárgypiaci eseményekről meg egyéb hobbijaidról, mutogathatod a brutális ruhatárad és ékszereid, a kelet-európai gyakornoklányok pedig bámulhatnak tágra nyitott szemmel a világra, miközben elképedve szaglásszák a teret belengő, kifejezetten az eseményre készült térillatosító parfümkompozíciót, szóval ez összességében nagyon hasznos esemény, a galéria pedig volt olyan rendes, hogy engem is elvitt.

A Biennale egész nap nyitva van, vannak viszont ún. nocturne-ök, amikor éjfélig lehet nézelődni. Az én feladatom szép ruhában és tűsarkúban mosolyogni, és válaszolni az érdeklődők kérdéseire, amelyek leginkább az árakat firtatják, ezek ugyanis nincsenek kiírva, a beszélő árcédula én vagyok. A látogatóknak különböző típusai vannak, én mindenkit szeretek alapvetően, mivel akkora öröm tölt el, ha problémamentesen sikerül megértenem és helyesen megválaszolnom a kérdést, hogy a rajtam úrrá lett eufóriának köszönhetően  még akkor sem sértődöm meg, ha nyilvánvalóan szívatnak. A főbb típusok a következők:

A kedves profi: mindent tud. Azért kérdez egy könnyűt, megköszöni a választ, hogy érezzem, hogy nem hiába állok itt, majd elmeséli, hogy a standunkon lévő négy szék az indiai gyarmati adminisztráció megrendelésére készült, a Sotheby's-nél pedig két évvel ezelőtt ment el a mi árunknál 10%-kal többért 4 db. A szék hátoldalán lévő számkód értelmezéséről részletes előadást tart, amikor nem bólogatok elég gyorsan, akkor angolra vált, valami nagyon fancy-nek tűnő brit akcentusra. Ők a kedvenceim.

A gonosz profi: mindent tud. Azért kérdez egy nehezet ("Hölgyem, pontosan hány éves volt Marie Vassilieff, amikor ezt a képet festette? És melyik kerületben lakott?"), amikor bevallom, hogy nem tudom a pontos választ, csak becsléseim vannak, méltatlankodik, hogy miért alkalmaznak a galériák hiányos műveltségű asszisztenseket. Vet még egy megvető pillantást a cipőmre, a továbbiakban tüntetően átnéz rajtam.

Bacon: Önarckép tanulmány, Galerie Dominique Levy

A kíváncsi: miután előszedeti velem valamelyik művész oeuvre-katalógusát, részletesen kikérdezi a véleményem. Melyik művet kedvelem a legjobban? Mért? Nem tudom esetleg, hogy ez az 1953-as olajkép ott volt-e a lille-i életműkiállításon? Apropó, ő nem is érti, mostanában hogyhogy nem a Gare de l'Estről megy a vonat Lille-be? Nekem is akadtak problémáim a francia vasúttal? Előbb-utóbb (előbb :(( ) rájön, hogy nem vagyok francia, milyen nemzetiségű vagyok? Magyar? Hát ez zseniális! Ugye Moholy-Nagy magyar? Hogy ejtik a nevét magyarul? Húú, Mooolie Názs? Zs? Dzsszs? Hú, milyen nehéz ez a nyelv! És azt hogy ejtik, hogy Mattis-Teutsch? Máátisz Tázsssschchcsss*kékhalál*? Ők a legcukibbak, mondjuk a főnök nem annyira szereti őket, mint én, mert sose vesznek semmit.

A gazdag gyűjtő és a gyűjteménye jeles darabja, a bombázó feleség talpig haute couture-ben. Csak a férfi miatt vannak a standon, mivel a feleség alapvetően a haute joaillerie gyűjtőnéven emlegetett többmillió eurós ékszercsodák standjaira akar menni. A férfi megkérdez vagy 5 árat, a nő csak ritkán beszél hozzám, de akkor megfogadom, hogy soha nem fogok botoxot használni. NE használjatok botoxot, mert előbb-utóbb úgy fog kinézni az arcotok, mint a Biennálé egyik fő attrakciójának feljebb jobbra.

Majd feltöltök még képeket a művekről, amiktől leesett az állam. Voltam egy párhuzamos rendezvényen is, a fiatal galériások biennáléján, amit most rendeztek meg először azok a galeristák, akik még nem elég nagy halak a biennáléhoz, azoknak a gyűjtőknek, akik nem elég nagy halak az ilyen Bacon képekhez, nagyon szimpatikus volt, arról is lesz még kép.

Saint Germain des Pres

Ez itt a Saint Germain des Pres, ami például arról híres, hogy itt van a város legöregebb, folyamatosan működő kápolnája, a Saint Symphorien  Genuine sanctimony since the 11th century :)
Szeretem ezt a templomot, egyrészt, mert ki van festve (a középkori templomok hajói ugyanis nem a nyers kőfalak minimál esztétikáját követték, hanem szép színesek voltak), olyan, mint egy extra tágas anyaméh. Ráadásul a szentélyt övező kápolnakoszorúban néhol még láthatók a korai faragványok, picit esetlen voluták (csigaszerű cucc) a vakboltívek oszlopain, szóval tök középkori a hangulat.

És ami a legjobb: amellett, hogy a város egyik legfontosabb műemléke, bazi szép és tök középkori, a templom nem feledkezett meg a gyülekezetéről és változott skanzenné. A hajóban a kerületre vonatkozó statisztikai adatok olvashatók, ami elég érdekes, pláne, ha összehasonlítjuk mondjuk a pesti belváros helyzetével. Szóval:

Magány és elöregedés

A kerület lakóinak több mint fele él egyszemélyes háztartásban.
Az egyedül élők több mint kétharmada nő.
A gyermekes családok száma folyamatosan csökken (alig éri el a 6 háztartásonként 1 gyermekes család arányt).
Az egy lakásra eső lakók száma folyamatosan csökken.

A kerület lakóiak átlagéletkora az elmúlt 10 évben évről évre nőtt.
Az aktív korúak aránya 1999 óta csökken.
A kerület lakosainak több mint 10%-a elmúlt 75 éves.

Elnéptelenedés

A lakók majd' 45%-a több mint 10 éve a kerület lakója, ez városszintű rekord.
Mégis, az egyházközösség népessége a kétharmadával csökkent az elmúlt évszázadban, majdnem a felével 1968 óta, és több mint 10%-kal az elmúlt 20 évben.

A kerület népességének csökkenése a 2000-es években is folytatódott (-4%), annak ellenére, hogy a szomszédos kerületeknek (7, 15, 5) sikerült megfordítania a csökkenő tendenciát, lakosságuk lassú növekedésnek indult 2006 óta.

Minden 5. lakás csak a másodlagos vagy alkalmi tartózkodási helyként szolgál. Minden 10. lakás üres - összesen 3-ból legalább 1 lakás nem szolgál elsődleges, állandó lakhelyként kerületünkben.

Egyenlőtlenség 

Alapvetően tehetős lakosság - de nem csupán gazdagok

5%: a lakosság 5%-a él a jövedelmi küszöb alatt.
20%: részmunkaidőben foglalkoztatott, fizikai munkából él, vagy középfokú végzettséget igénylő munkát végez.
26%: a háztartások 26%-a nem adózik
125%: a lakások átlagárának növekedése az elmúlt 10 évben

Kiváló állapotú lakásállomány - de ez nem minden épületre áll

A körülbelül 820 ingatlan jelentős része 1915 előtt épült, és különböző komfortfokozattal rendelkeznek (különösen a kis alapterületű lakások esetén tapasztalhatók hiányosságok).
A lakóingatlanok jelentős része kifejezetten kis alapterületű: minden második lakás 1 vagy 2, minden negyedik csupán 1 helyiségből áll (a legmagasabb arány ez Párizsban).


Szóval a 6. kerület kissé Patyomkin-falu, tömve mindenféle high end bolttal, bárokkal és cukrászdákkal (amelyek főként macaront árusítanak, nagyon sokféle macaront, nagyon drágán). Engem alapvetően csak az Annick Goutal üzlet tud felizgatni mindezen földi hívságok közül, ez egy niche parfümöket árusító cég, a Saint Sulpice mellett van a boltjuk. (A niche parfümök szokatlanabb illatok, nem a nagy divatházaktól megszokott virágos-gyümölcsös, édesebb vonalat képviselik, hanem váratlanabb illatkompozíciók nagyon minőségi anyagokból. Nem, természetesen nem fogok ilyesmit venni az ösztöndíjamból, mivel egy 50 ml-es üveg a havi lakbérem 1/7-e kb.)

És én is a 6. kerületben dolgozom, a Rue de Seine mellett, ez a rész tele van galériákkal, afrikai szobroktól kezdve orosz avantgárdig van itt minden. Egyelőre igyekszem a nem vagyok láb alatt kategóriából a hasznos vagyokba migrálni, egyébként ez meglepő módon jobban megy a vártnál. Tegnap voltam a Biennálé megnyitóján, a standunkon mosolyogtam olyan hölgyekre, akiknek többe került a cipőjük, mint az én 146 havi kumulált átlagfizetésem. A belső, online katalógust szerkesztem, árakat küldözgetek, képeket hozok, viszek, rakok sorba, címkézek és mérek, a telefont kapkodom fel, legfőképpen pedig nagyon nagy mázlista vagyok, hogy egy ilyen galériához kerültem.

Képek, mert lusta vagyok írni

 Csubi és R2D2 a Rue Bucin jelzik, hogy szokás szerint eltévedtem.

E festői szemetesek helyén állt egykor a Saint-Benoit-le-Bétourné, leghíresebb ministránsa kurvákról, pestisről és szeszről írt Francois Villon néven. (Mindezt onnan tudom, hogy barna táblákon közöl várostörténeti érdekességeket az önkormi. A táblák a Notre Dame és mindenféle szemetesek mellett egyaránt megtalálhatók, ezt igazán demokratikusnak találom.)

Dreyfus tábornok törött kardjával szalutál a boulevard Raspail-on.

Ez itt a legszomorúbb, amit az emberiség történetének kezdete óta a szerelem nevében tettek. A Pont des Arts-ra szokás lakatokat aggatni (helyben kapható 8 euróért, az Eiffel-torony árusok terjesztik mellékesben), viszont az idők során eléggé megtelt a hír korlátja, szóval maradt... a híd előtti kuka :((

 

Keresd Kassákot. Pompidou, újrarendezett modern gyűjtemény, ami egyébként sokkal jobb, mint volt. Sok Kelet-Európa, még több Dél-Amerika, némi Japán, afrikai maszkok, érthető és izgalmas alapszövegek, mellette kortárs kritikarészletek, láthatóan jól szórakozik az 5 éves cseh kisfiú és a francia művészettörténet hallgató is. Erre még vissza fogok térni, előre is bocs.. :)

 A Nationnál lakom. Ilyen este, amikor fényképezés ürügyén lemászok a bicikliről a cél előtt 300 méterrel, pedig valójában már nem tudom, hogy a combom fáj jobban vagy a seggem, ez itt a pillanatnyi enyhülés. Bringával járok ugyanis, mivel nincs pénzem bérletre sportos és fitt vagyok. A mesteri kompozíció jobb szélén nem láthatók a vámházak. Ez Párizs egyik kapuja volt, itt szedték az octroi-t, a kapuadót a kereskedőktől. Az oszlopokon Fülöp Lajos (a Louvre alapjait ő építette, ennek egy része most is látható, a Mona Lisa alatt 15 méterrel) és Szent Lajos.

Így néz ki a brazil mumus. Nem viccelek, ez tényleg az, félig nő, félig kajmán, a neve Cuca. Egy Tarsila nevű brazil nő festette Párizsban, akinek Mario de Andrade a következőt írta Sao Paoloból: "Tarsila, Tarsila, térj vissza magadhoz, hagyd ott Grist és Lhote-t, hagyd hátra Párizst. Tarsila, Tarsila, térj vissza a szűz erdőbe." Amúgy vissza is tért. Nem tudok semmit a brazil festészetről (jó, persze ez félig francia, ld. vámos Rousseau), úgyhogy csak tátottam a szám boldog értetlenséggel.

Életem első és utolsó szelfije.  Mögöttem Akhilleusz siratja Pathrokloszt és szelfizési kvalitásaimat.

Amúgy minden oké, mindennap 11-től 19-ig dolgozom, előtte még próbálok itthon hasznosnak lenni pár órát, ez a tempó eléggé megeszi a napom, de a munka szép (olyan képek vannak, ahh) és jó (megtanulok franciául normálisan), bringával meg fél óra alatt bent vagyok. A Pont des Arts mellett van a galéria, szóval a város közepe, ha dugó van, sose érek be, és minden utca pontosan az ellenkező irányban egyirányú, mint amerre menni akarok), de azért leginkább nagyon szép. (Viszont pont olyan húgyszagú, mint a Terézváros, ezt szögezzük le, mielőtt elragadna a romantika.)