Kicsymmel Franciába

Mindez, ami most következik, már sajnos elmúlt, pedig hiába sújtott le ránk ekkoriban a globális felmelegedés és a közelítő komplex vizsgám réme, életünk egyik legjobb párizsi hete volt Aggyal.

 A belleville-i park '"tetején", a magaslati teraszon megy a tangó és a bámészkodás. 

Mindenképpen meg akartam nézni a kukucskálókat, a 20. kerületben megmaradt régi aknákat, ahol le lehetett ereszkedni a csatornarendszerbe. Ez itt az egyik s a legrégebbi, 17. századi, Szent Márton névre keresztelt kukucskáló a rue des Cascades-on - az utca neve [ereszkedő vízfolyás] is a középkori forrásokra és újkori vízvezetékekre utal. A látvány részét képezi a 18. századi, korabeli felújításra vonatkozó felirat és 21. századi költő, aki mondjuk annyira nem volt lenyűgőzve ettől az ipartörténeti jelentőségű urbanisztikai érdekességtől. 

A rue Cascade-on köszöntött ránk az alkonyat s annak híres kék órája, amelyet egyébként a Guerlain idéz meg Heure bleue nevű parfümjével. Nem mintha 1912-ben, a parfüm születési évében ebben a munkásnegyedben bárkinek lett volna pénze ilyesféle úri huncutságokra.

A diákkantin 3,25 eurós ebédje sosem okoz csalódást, pláne ezzel a kilátással: a bal sarokban a Saint-Germain-des-Presa középkor óta álló piacának legújabb, '60-as évekbeli épülete, odafent pedig a Saint-Sulpice tornya. Szánkban a kellemesen sótlan sültkrumpli alsókategóriás, de jó erős mustárral.

Valami magyar csávó lakott itt akkoriban, amikor pont annyi idős volt, mint én, amikor először Párizsba jöttem egy fél évre.

A Passy temető egén frivolkodik az Eiffel-torony. Amikor megnyitották 1820 körül, még az adószedők (fermiers généraux) városfalán, tehát Párizs akkori határán kívül volt, de csak pár évtized kellett, és az ott tanyát verő párizsi arisztokrácia temetőjévé lett, ezt híven tanúsítja a hatalmas art deco kapuja, és az egyetlen temetői bejárati csarnok, amit fűtenek.

Georges Mathieu sírja Passyban, a Viatha Posthume című szobrának egy változatával. Kicsit rossz bőrben volt a sírszobor, így össze volt ragasztgatva és kipányvázva. Mindenképp felkerülne a legabszurdabb halálok listájára az, akit szíven szúr a ledőlő bronzszobor. Itt nyugszanak egyébként Éduard Manet és Berthe Morisot festők is.

 Berthe Morisotnak épp most van kamaratárlata az Orsay-ban. 

Kerámiaberakás egy elegáns passy-i nagypolgári épület előterében, ahova beslisszantam.

A Monceau Park a Passy-i túra elengedhetetlen állomása, antikizáló oszlopsorral, mesterséges tavacskával és sok levendulával. A korinthoszi fejezetes oszlopok története érdekes, ez itt már a harmadik reinkarnációjuk. 1568-ban ugyanis Medici Katalin, férje, II. Henrik és fia, II. Ferenc halála után, a Francia Királyság régenseként megbízást adott a Valois-uralkodóház családi kriptájának megépítésére Saint-Denisben. Állítólag Artemisz, a halikarnasszoszi Mauszólosz perzsa királyi helytartó özvegyének példája lebegett szeme előtt, aki a világ hét csodájának egyikét, a mauzóleumot elhunyt férjének építtette. A köralaprajzú kápolna nem készült el, 1719-ben leromlott állapota miatt lebontották. Ez az oszlopsor maradt belőle, amelyet a Chartres-i herceg vásárolt meg, és az 1770-es években itt állíttatta fel egy vízi csaták bemutatására tervezett medence körül, amelynek közepén akkoriban egy obeliszk állt. A Monceau park megnyitásakor úgy döntöttek, megtartják a csatamedencét, amely eredetileg is angolkerthez illő, festőien romos állapotban lett felállítva.

Egyébként Agy Kertész Végső kocsmájából olvasott fel, amíg pihengettünk, és az olyan szomorú volt, hogy inkább elszundítottam. Amúgy itt is fellelhető az adószedők városfalának egyik vámháza - a többi a Jaurés-nál, a Nation-nál és Denfert-Rochereau-nál -, amelyet Ledoux tervezett, Magdus pedig beköltözne.

Mivel a vizsgával kapcsolatos olvasnivaló némileg limitálta akciórádiuszunkat, a nagy túra, amit tettünk, csak az Espaces d'Abraxas-ig vitt. Ez az 50-estől 80-as évekig tartó külvárosi lakásépítési projektek közül az egyik leglátványosabb, ám alapvetően sikertelennek bizonyult kísérlet az épületek zártsága, a közösségi terek hiánya okán.

Főleg a Hunger Games című filmből ismert manapság, ahol is a diktatúra központját testesíti meg, ami elég beszédes.  Laurent Kronental melankolikus fotóit azért érdemes megnézni.

Olvasószakkör a Luxembourg-kertben. 

Az Orsay néger modelles kiállításán egy kis Josephine Baker-baba.

Kertek

Na és most kinek sikerült a nyelvvizsgája?

És még kinek? :)) Ugyanitt: vállalok 2 diákot az itt említett exeim helyére.

Na de igazából a párizsi parkokról akartam kicsit írni, ugyanis nagy szerepük van abban, hogy Párizs a büdös metró, a tömeg és a nagyobb közlekedési csomópontok állandó túrása-fúrása ellenére is nagyon élhető város. Ez itt például Bercy, amit átszel az út, amelyen minden nap a könyvtárba járok. 

Bercy a fent látható hidacskák felől nézve majdnem olyan, mint a sűrű, sötét erdő az emberi élet felén, de aztán persze kisüt a nap, és elmúlik ez a kellemesen borzongató illúzió. Azért továbbra is tele van furcsaságokkal a park, például egy 18. századi ún. folie, azaz városszéli multató romjaival, a Saint-Germain-des-Pres melletti, középkori óta fennáló piac Blondel* által tervezett 19. századi épületének utolsó ma is látható, valamiért ideteleportált csarnokával, egy palackozóval, és a sínekkel, amelyeken a régi raktárokhoz hordták a borszállítmányokat, ugyanis Bercy a borkereskedelem párizsi elosztója volt.

* (Ugyanő csinálta a Saint-Denis városkapu helyén álló diadalívet XIV. Lajos tiszteletére, el is neveztek róla mellette egy utcát, ami főleg a prostitúcióról híres, ahogy amúgy az egész negyed a középkor óta. Blondel amúgy nem csak építész volt ám, ha Richelieu tüzérezredese vagy mije, továbbá XIV. Lajos és Ausztriai Anna nem túl tehetséges Lajos nevű gyermekének matematika tanára. Színes karrier. És ha már Lajos trónörökös, az ő születése alkalmából csaptak az akkor még álló Tuileries palota előtt egy gigantikus karnevált-ünnepséget [ún. Grand Carrousel], erről nevezték el Carrousel térnek, ahogy ma is hívják. Mint látható, teli vagyok funfactekkel mindenről, és mióta nincs itt Agy vagy Sári, nem találok érdeklődő hallgatóságra.)

Vannak padok is.  

 És nem mellesleg egy rózsakert, vagy 100 fajtával, mini szőlőkert, a filoxérába meg a városiasodásba belepusztult párizsi dűlők emlékre, meg egyéb aranyos kis vetemények, sok patkánnyal. 

Ez pedig itt már a Cité Industrielle (plusz az aznapi biciklim). A citék egységes építészeti jellegzetességekkel bíró, falusias hangulatú, egy-két utcányi egységek, miniállamok a városban, a régi faubourg-ok, külvárosok területén. Az iparosodás hívta őket életre, egy-egy kisebb gyár munkásai, az azonos mesterséget űzők telepei ezek, sok zölddel, virágokkal, közösségi és saját kertekkel. A Pyrénées és a Ménilmontant utca környékén van jópár, és én nem is tudom, melyik szeretem jobban.

Közösségi kertecske a Cité Industrielle-ben.

És ugyanaz, másfelől.

A Chateau de l'Étang kerje Bagnolet határában. Erre még én is azt mondom, hogy egyébként 1 satnya csillagot is alig érdemelne a TripAdvisor-on. Aggyal részletes parkértékelő-túrákat tartottunk, ha jól emlékszem, akkor a Buttes-Chaumont nyert.

Minidűlő a nagyvárosban. Ez már a mellettem lévő park, a bagnolet-i, a háttérben pedig a város Noue nevű panelhegysége. Ha Lázár János kérdeznéd, neki ez már no go-zóna. 

A 19. század végi bagnolet-i városháza és a felhőkarcolók.

A Pavillon Carré de Baudoin névre hallgató folie, azaz mulató. Ezek eredetileg magánépületek voltak, az arisztokrácia építette-birtokolta őket, a 18. században gyakran az olasz Palladio nevű építész stílusát idéző görögös, harmonikus, ión oszlopos portikuszt kaptak, mint konkrétan ez itt. Bent folyt a pezsgő, az opium és a kurtizánok drága parfümje. A kurtizánokra stílusosan apácák következtek, és árvaházat alapítottak a szomszédban. (Forrás: wiki)

Az árvaház-mulató udvara immár közkert, általában üres és mindig gyönyörű.

Tulipánok a rue Saint-Maur közelében. Egy pillanatra emlékezzünk meg a parkokban található elviselhető állapotú nyilvános wc-kről.

A Montmarte a Buttes-Chaumont park nimfeumából az alkonyati fényben. A parkszépségverseny összetett pontozásában ez a látvány sokat húzhatott a Buttes-Chaumont eredményén, mert nimfák a várakozással ellentétben nem voltak, hacsak engem nem tekintünk annak, haha. 

Park Charonne-ban.

Orgona a charonne-i parkban. 

És egy Zadkine a Luxembourg-kertben. Ő is egy belorusz zsidó, aki Párizsban lett kubista szobrász, ahogy a Párizs Iskola művészeinek jó része. A műhelye is itt van úgy ötszáz méterre (100 bis rue d'Assas), egy mézeskalácsház, ami segít elképzelni, hogy nézett ki a Montparnasse 100 éve, amikor még művésznegyed volt, nem gazdag ingatlanbefektetők gyarmata.

A Szabadság-szobor a Luxembourg-kertben. Eleve, a Luxembourg-kert megér egy külön bejegyzést, úgyhogy majd egyszer jön a folytatás. 

Mindig ugyanaz a folyó

Most, hogy van végre francia bankszámlám - ki hitte volna, csak 4 jelentéktelen hónapba telt -, gondoltam átutalom a lakbérem. Sosem lehet belőlem kiirtani a világ egyszerű és praktikus menetébe vetett meggyőződést, amit a továbbiakban hívjunk csak naivitásnak. Ehhez csak 3 kódra lesz szükségem:
- a világ 7. csodájaként sikerült aktiválnom a magyar (!!) számomat a netbankomban, úgyhogy ehhez postán küldenek egy kódot, amivel érvényesíteni tudom az említett hívószámot
- aztán majd smsben kapok egy kódot, amivel aktiválni tudom az új kedvezményezettemet, ugyanis mindenkit, akit pénzelnék, egyenként hozzá kell adni a rendszerhez és kóddal érvényesíteni (ha nem lenne telefonom, ezt a kódot is levélben kapnám)
- és innentől minden egyes átutalást egyenként kóddal kell aktiválni, szerencsére ezt sem muszáj levélben kapnom

Úgy érzem magam, mintha az Adriai-Magyar Hajózási Társaság kereskedelmi ügynöke lennék Párizsban 1911-ben, és váltókat hordoznék a zsebemben. Még hezitálok a szitkozódás és az időutazásért érzett hála között.

Szittyák Párizsban

Mivel a kalandokon felülkerekedni látszik a könyvtár, így most egy Szittya van csak Párizsban (azaz jelen pillanatban inkább Ardeche-ben) ITT.

Notre-Dame

Amíg folytatom életem és a Francia Nemzeti Könyvtár intim pillanatainak kiteregetését, addigis ÍME egy cikk a Notre-Dame irodalmi, művészettörténeti és műemléki kontextusáról, amit a 444!-re/Qubit-re írtam. A cikk Sári hozzájárulása nélkül nem jöhetett volna létre, aki lelkiismeretesen derpegett, hogy ez így élvezhetetlen, miközben meg-megállítottam a Notre-Dame-i toronyőr című mesét, hogy megnézzük, mennyire pontos a nyugati homlokzat ábrázolása, és akivel - sajnos alkoholos befolyásoltság állapotában - megpróbáltuk körüljárni a Saint-Germain-l'Auxerrois templomot, hogy megtekintsük a neogótikus helyreállítás eredményeit, amelynek kerülgetés közben valahogy nyoma veszett. És persze köszi Agy, te örök, hű korrektor.

És egy Liberation-cikk, amihez Szittyáról és az európai avantgárdról nyilatkoztam, ez viszont franciául van. 

Mit nézz meg Párizsban, ha nem áll rendelkezésedre egy egész élet?

Mivel Párizsba nem csak Campus Mundi-ösztöndíjasok járnak, hanem például turisták is, illetve mivel az utóbbi időben a hogylétemet illető és a migránsokkal kapcsolatos érzéseimet firtató kérdések után a top3-ba a "Mit nézzek meg mindenképpen Párizsban, ha 2-6 napom van?" fér még bele, így megragadtam az alkalmat és jól végiggondoltam. Úgyhogy íme egy bédekker, ami igyekszik egyensúlyozni a szubjektív lelkesedés és a közönség igényeinek szem előtt tartása között (pl. nem ajánlom a Notre-Dame előtti tér alatt elterülő, földalatti múzeumot, mert ami számomra 2000 év történelmének egymásra rakódása, az mások számára random kőkupac.)

Tehát, mit csinálj mindenképp, ha csak pár napod van Párizsban?

1.) Valami henyélés.
Henteregj egy parkban. Párizs a gondozott kerjeiről híres, van franciás, geometrikusra nyírt növényekkel (Luxembourg-kert), angolos kaotikus (Butte-Chaumont) és temető is (a Pere Lachaise Párizs legnagyobb kiterjedésű [temető]kertje), és ezer másik, kicsi, nagy, közepes. Mindenki heverészik, amikor kisüt a nap, Párizsban pedig tegyünk úgy, mint a párizsiak.

Buttes-Chaumont. (Kép: paris.fr)

2.) Valami középkor. 

Menj végig a Nesle utcán. Vagy valamelyik másik macskaköves sikátoron, ahol a vállad súrolja a szemközti falakat. A neoncégéres, elegáns bisztrók, a széles boulevard-ok Párizsa már III. Napóleoné. Pár másodpercre érdemes azért a középkor és a nagy francia forradalom Párizsába képzelni magunkat, ahol a kis sikátorokban folyt a szennylé, minden sarkon belédrohant valaki, és a megtelő pestistemetők, a vágóhidak és a halpiacok szagának varázslatos keverékét szállította a szél. 

Rue du Chat-qui-peche (a halászó cica utcája).

3.) Valami III. Napóleon.

Haussmann bárót III. Napóleon tette meg Szajna megye prefektusává (kb. mint Pest megye, amelyben benne foglaltatik a főváros), és vele valósíttatta meg Párizs máig hatóan legjelentősebb rendezési tervét. Ha sétálunk egyet a nagy sugárutakon és körutakon, tulajdonképpen már akkor is letudtuk a valami III. Napóleon-pontot. A képeslapok Párizsa ugyanis a második császárságé: a diadalívhez csillagalakban befutó sugárutak, az Opera, a Cité-sziget mai formája, a szabadidő eltöltését újradefiniáló, allékkal átszőtt parkerdők (a boulogne-i, a vincennes-i), a parkok (Buttes Chaumont, Montsouris), de közművek megújítása, a csatornarendszer kiépítése is III. Napóleon alatt zajlott le. Viszont van még valami, ami ehhez a korszakhoz kötődik, a kapitalizmus virágzásához, az árubőséghez, a csillogáshoz: a passzázsok. Más városokban is vannak szépek, de azért nem véletlenül Párizsban születtet meg a fedett vásárlóudvarok műfaja, rögtön amint lehetővé tette az acélipar fejlődése, hogy nagy üvegtáblákkal fedjék le a tereket. A Galerie Vivienne szuperelegáns, a Passage du Grand-Cerf és a Passage du Bourg-l'Abbé egyszerűbbek. Plusz: a Printemps áruház szintén acél-üveg kupolája igazi bevásárlókatedrálissá emeli az épületet, és ingyen látogatható, míg közeli építészeti rokona, a Grand Palais általában fizetős. 

Galerie Vivienne

Printemps. (Kép: eamimi)

4.) Valami kaja.
Egyél valami franciát, de egyszerűt. Sok helyen van menü, ahol 2-3 szimpla, de finom fogás közül lehet választani. Ami talán a legnagyobb élmény lehet, az a Bouillon Chantier (7 rue du Faubourg Montmartre), ami egyesíti magában a tipikus francia konyhát, a kantinos pörgést sorbanállással és olcsó fogásokkal (főétel 8,5-13,5 euró), a nagyvonalú, de fesztelen terek eleganciáját. Korai reggeli után korai ebédre érdemes menni 11:30-12:00 között, vagy 16:00 körül, az ebéd és vacsora közti szürkezónában, mert csúcsidőben elég sokat kell várni. (Van egy másik Chantier is a Pigalle-on, az is jó, ám modern a dizájn, nem art deco, a cím: 22 boulevard de Clichy.)

A Bouillon-Chantier a maga art decoságában. (Kép: Bouillon-Chantier)

Gyors utcai kajáláshoz a rue de Rosiers falafeleseit ajánlom a zsidónegyedben, van belőlük vagy öt, mind csodálatos, a Fehércsuhások piaca mögötti padokon megenni és bambulni a galambokra, a rohangáló gyerekekre és a jóllakott turistákra a kedvenc párizsi szombat délelőtti programom. Közel van a Vogézek tere is, ami anyukám kedvenc helye, 17. századi kifogástalan, szimmetrikus elegancia, amely annak köszönhető, hogy szegény gyökér II. Henrik lánya esküvőjét lovagi tornával látta jónak megünnepelni 1559-ben. (A vőlegény amúgy a későbbi II. (Okos) Fülöp spanyol király, német-római császár, a buzgó katolikus, munkamániás hivatalnok, az Escorial építtetője. A menyasszonynak, a csóri Erzsébetnek nem lehetett nagy buli a frigy, ugyanis eredeti jegyese a vele egykorú spanyol trónvárományos, Fülöp fia volt, de mivel az apuka megözvegyült, így ő ugrott be, a szerencsétlen 14 éves kamaszlány megkapta a 42 éves uralkodót. Elvileg egész jóban volt idősebb férjével, de nem sokáig, 23 évesen meghalt 3. gyermeke szülése közben.) II. Henrik tehát maga is részt vett a viadalon, skót gárdájának kapitánya lándzsájával véletlenül szemen szúrta, és hiába próbálták kikúrálni az orvosai a mai Vogézek tere helyén álló palotában, 10 nap szenvedés után meghalt. A szomorú özvegy többet nem is lépett be a Tournelles nevű palotába, amiből lőporraktár lett, majd mellette lóvásártér, aztán felparcellázták, és jött a ma is látható elegancia. 

A Tournelles palota után maradt egyetlen emlék: egyik kapujának másolata az amúgy lángoló gótikus stílusban megépített Saint-Nicolas-des-Champs templom déli oldalán, nem is értettem, hogy mit keres ott ez a reneszánsz portál, na de nincs az a titok, ami végül ki ne tudódnék. (Kép: wikipedia) 

5.) Valami királyi palota.
Versailles kötelező programnak tűnik, de eddig mindenki megbánta, aki betette oda a lábát a következő okokból: az elképesztő tömegnek hála csak japán turisták hátába ékelődve lehet sodródni teremről teremre, amelyek egy idő után repetitívek és befogadhatatlanok. A kiírások angolul és franciául vannak, aki nem beszél idegennyelvet, annak esélye sincs követni, hogy mit lát. A Trianon-paloták már élvezhetőbbeknek tűntek (legalábbis decemberben és februárban, amikor én voltam anno), de nyáron szerintem ott is elviselhetetlen mértékű a heringparti. Helyette vagy mellette én inkább egyéb paloták után néznék: a 14. századi vincennes-i palotában van lakótorony és gótikus kápolna, ami majdnem olyan menő, mint a Sainte-Chapelle (ráadásul nem nagy túra, az 1-es metró végállomása). A fontainebleau-i kastély fénykorát a nagy francia reneszánsz király, V. Ferenc alatt élte, az ő gyűjteményéből származik a Mona Lisa, van szép tó, közepén szigettel és pavilonnal, a versailles-i tükörteremhez méltó nagy galériával.

Fontainebleau-i kastély. (Kép: Getty)

Vincennes-i kastély. (Kép: wikipedia)

6.) Valami múzeum. 

Furcsa lehet ezt pont egy művészettörténésztől hallani, de nem értem, hogy azok, akik az év összes többi napján nem éreznek ellenállhatatlan vágyat képzőművészeti élményjavak fogyasztására, miért próbálnak meg nyaralásuk során élvezetet lelni abban, hogy háromórás sorbanállás után végigvonszolják magukat egy 35 000 műtárgyat kiállító (és félmilliót őrző!) múzeumban, ahol reneszánsz képeknél csak tülekedő turistából van több. Én tehát nem tanácsolnám senkinek a Louvre-ot, akinek nincs erre magától is mély belső indíttatása, de persze mindenki döntsön belátása szerint a saját idejéről. Amit viszont melegen ajánlok, az a következő. Van Párizsban párszáz múzeum, ami kvalitásos műtárgyakat őriz, nincs benne tömeg, cserébe van benne pihenésre-hűsölésre alkalmas pad, mi több, a látogatás ingyenes: a templomok. A Saint-Sulpice-ben van három hatalmas Delacroix (Szent Mihály legyőzni a Sátánt, Jákob harca az angyallal, Helodórosz kiűzetik a templomból), a mester Piétája a Saint-Denys-du-Saint-Sacrement-ban látható, a Francois-Xavier-ben van Tintorettó Úrvacsorája, a Saint-Nicolas du Chardonnet-ban egy Le Brun-főmű, a Szent János evangélista mártírhalála, Rubens Emmausi vacsorája a Saint-Eustache-ban.

Ha már múzeum, én belátható méretűbe mennék: Delacroix műteremházában - nem túl váratlan módon - van egy csomó Delacroix, a kerje pedig gyönyörű és korhű - az eredeti számlák és tervek alapján telepítették újra. A place Furstenbergről kell bemenni, az olyan szép, hogy megőrülsz. Cím:Musée Delacroix, 6 rue Furstenberg, a jegy 7 €. 

Place Furstenberg. (Kép: paris zigzag)

Párizs jó része alatt katakombarendszer húzódik, részben római temetők, ókeresztény misézőhelyek, a mészkőkitermelés üres járatai állnak össze egy száz kilométeres rendszerré. Legálisan egy helyen lehet lemenni, a katakombamúzeumban, ahol a régi, megszüntetett városfalon belüli temetők exhumált csontjaiból építettek kápolnát, piramisokat és mindenféle hasonlót. A kutna horai csontkápolnánál nem ijesztőbb, és elég nagyok a terek, én klausztrofóbiás vagyok, de még így is oké. Cím: Les Catacombes de Paris, 1 Avenue du Colonel Henri Rol-Tanguy, sima jegy 20 €, várakozásmentes 29 €.

A katakombák. (Kép: parisgramme)

Praktikus tanácsok: 

• Közlekedés. A heti bérlet hétfőtől vasárnapig tart, teljes hétre érdemes csak megvenni, 22,80 €. Egyébként a carnet-nak nevezett 10-es tömbjegyre érdemesebb befizetni a csonka hetekre, ez 14,9 €. Összességében én nem javaslom a metrózgatást össze-vissza, érdemesebb zónánként megnézni a várost, odametrózni és ott sétálgatni. 
• Méret. Ne hagyjuk megvezetni magunkat a térkép és a városnéző-düh által: bár Budapest méretűnek tűnik, de Párizsnak a belvárosa akkora, mint a teljes Budapest. Nagyon nagy a város, egy napra egy zónát tervezzünk, vagy Montmartre, vagy Diadalív környéke, vagy Cité-sziget környéke, nincs értelme ugrálni a zónák között. 

A Hely (Hommage á Szárkó)

A posztolási tempó lassul, egyrészt, mert franciául kellett írnom mostanában, amitől hajlamos vagyok idegállapotba kerülni - ez jó hír, ha egy francia egyetemen írod a disszertációd -, másrészt technikai problémákkal szembesültem, amiket lusta és érdektelen vagyok megoldani. Hagyjuk is. Szóval időközben ez a törzshelynek* szentelt bejegyzés főként Sári hiányának mementójává vált, ugyanis hazament, hüpp, de búcsúzóul megengedte, hogy kirakjam arccal is. Anúgy köszönöm Sárit a Caampus Mundinak.

*Törzshely abban az anekdotikus értelemben, ahogy az érettségi bankett után megittunk 2 liter vodkát, lesmároltuk azt a bizonyos legmenőbb gitárost, ahogy a mi szinekdochékat vette kölcsön Tandori Dezső, és persze tanultunk meg franciául a Háború és béke elolvasásával. Tehát: törzshely (főnév) a hely, ahol voltál kétszer. 

Pipacsok, indák, gyönyörű mozaikburkolat, hermelinbunda.

Még több pipacs. A hely neve Belle Équipe, cuki szójáték a belle époque és a csapat szavakból, így azt jelenti, hogy szép csapat. És tényleg egy szép tomboy a pincérlány.

A törzsvendégek csak egy kávéra ugrottak be.

A teraszról Nők Házára látni, itt fogadta be az Üdvhadsereg a magányos nőket 1926 óta. 

A mozaikpadlóhoz tökéletesen illő csizma sajnos nem az enyém. Kell egy öntöttvas lábú asztal műmárvány lappal.

Véletlenül vetődtünk ide először, a Nők Házában volt 10 euró/kilós ruhavásár, és aztán megláttuk ezt a teraszt. Másnap jöttem rá, hogy itt volt az egyik terrortámadás 2015-ben. Az élet élni akar, mert sem ennek, sem a 200 méterre, a Charonne metrómegállónál történt 1962-es rendőri erőszaknak nincs igazán látható nyoma, amikor is a francia állam belelövetett az algériai háború ellen tüntető tömegbe, kilenc állampolgárát meggyilkolva. 

És egy kósza kép: 5 hónap után felfedeztem, hogy vannak postaládáink és könyvcserélő polc. Valaki a szobámban hagyott egy tizenkettedikes Mohácsi-féle irodalmi szöveggyűjteményt enyhén vulgáris kommentárokkal. Kiteszem egy kínai kisfútól megörökölt Az udvari emberért cserébe, meglátjuk, mi történik.