Vége a szünetnek, erre főként az ébresztett rá, hogy Arthur, Klári néni unokája már negyed nyolckor becsörtetett a lakásba és bebástyázta magát a tv elé. Mivel a szülei csak hétvégén engedik, hogy eme kedvenc időtöltésének szentelje szabadidejét, így állandóan a nagymamájánál lóg suli előtt, ebédszünetben és suli után is. Egyébként még mindig nem értek egy szót se a hozzám intézett mondandójából, pedig a nővérét már nagyjából tudom követni, úgy tűnik Arthur az abszolút advanced szint. Ellenben a Pompidouban összebarátkoztam az egyik teremőrrel, megmutogattuk egymásnak a kedvenceinket, eléggé kiakadt azon, hogy én szeretem Hans Hartungot, nem nagyon győzték meg az érveim (viszont legalább értette őket, ez sokat dobott az Arthur által földbe döngölt önbizalmamon), viszont pl. Hantai Simon tetszett neki, meglepődött, hogy magyar (egyébként több magyar származású művész is van a Pompidouban: Hantai, Moholy-Nagy, Péri László, Kemény Zoltán, Lucien Hervé, csak hogy növeljem a bennünk lakozó honderűt <ami ugye Budapest neve másképpen, na jó, nem írok gyökérségekről>), és végül megígérte, hogy bevisz szerdán a Mondrian/De Stilj kiállításra, ami nagyon kedves ám tőle, mivel az fizetős még a diákoknak is. Szóval, jó lesz a szerdám.

Hétvégén voltam a román lányokkal és Hajnival Village de Bercyben, ami régen a borászok piaca volt, sok vendéglővel, most turistakopasztó és elég lepusztult park, szóval ez a program nem igazán jött be, de legalább megtanítottunk egymásnak románul és magyarul az erre alkalmazható kifejezéseket (,,nem rossz ez, csak másra lesz jó"), úgyhogy aztán megnéztük a Panthéont, ami a Szent Genovéva (Párizs védőszentje, imáival ő védte meg a várost a hunoktól) templomból lett nemzeti emlékhely, olyan helyes kis ereklyékkel, mint Gambetta szíve (III. Naplóleon bukása után a III. francia köztársaság belügyminisztere, a porosz-francia háborúban serénykedett), Voltaire, Sufflot (a Panthéon tervezője), Hugo meg minden nevesebb francia porhüvelye. Egyébként az döbbentett meg igazán, hogy a franciák még mindig relevánsnak tekintik ezt a gigantikus kriptát, mivel Chirac kezdeményezésére Dumast 2002-ben vitték át a Panthéonba Villers-Cotterêts-ből, a szülővárosából, ahol eltemették. Ráadásul az újratemetés során a koporsót négy, Athosnak, Porthosnak, Aramisnak és D'Artagnannak öltözött katona vitte. Minderről egyébként a kriptában, egy, az izgibb temetésekről szóló dokumentumfilmből értesültem, ugyanitt Chirac beszédét is meg lehet hallgatni, ami nagyjából arra fut ki, hogy Dumas a köztársaság, a szabadság-egyenlőség-testvériség muskétása volt Zolával és Hugoval együtt. Hát, kicsit furcsák ezek a francia elnökök, illetve a franciák, akik ezt képesek voltak pókerarccal végignézni.

francia józene

Ezt hallgattuk ma. Fusson, akinek nincs bora, ez a fekete zongora. Szombaton megyünk amúgy egy újabb klubba, megismertem két magyar lányt (az egyikük EC-s btw), hétvégén valószínűleg elnézünk St-Denis-be, szóval lehet, hogy történni fog annál izgalmasabb is, minthogy A könyvtárból átmegyek B könyvtárba. Egyébként rossz hír, hogy elég kevés forrásom van a szakdolgozatomhoz, jó hír, hogy úgy néz ki, hogy az összeset sikerül kisírnom valahogy szigorú őreik karmai közül.

Tegnap találkoztam amúgy a legelső döbbenetesen jóképű francia férfivel, ám kiderült, hogy nem is francia, illetve, hogy 60 felett van. Nító, azt hiszem soha többé nem kellene beszélnem veled, nem vagy rám túl jó hatással.

fura, nyomi kis fém alma a Place de Clichy-ről üdvözli nyíregyházi kollégáját

Monsieur Alma zavarba ejtő módon földgömb is.
itt pedig a nyíregyi cimbi :)
(Szemfüles olvasóim <Flaki> bizonyára észrevették, hogy megtanultam linkelni, és most muszáj jó sokszor csinálnom, nem tehetek róla.)

A mai meglepi:

Max Ingrand, francia üvegművész és dekoratőr. A Montmartre-on, a Sacré-cœur lábánál bújkál a St-Pierre, Párizs egyik legrégebbi alapítású temploma. A XII. század közepén kezdték építeni egy meroving templom maradványaira a szentély falait, tehát nagyjából a St-Germain-dés-Prés-vel egyidős, a hajó XV. századi. Na de, a lényeg: az ablakok Max Ingrand munkái, 1953-ra készületek el, és nagyon durvák. Ha valaki netán hasonló izgalomba jönne a képek láttán, akkor szívesen lefordítom az ikonográfiai programot, megtaláltam franciául. De egyelőre önuralmat gyakorlok, és nem élek vissza kitartó barátaim türelmével :)
Még egy.
És még.  
Másfajta üveg.
Végül egy asztal.

Na és a nap legfontosabb tanulsága: ne énekelj a Montmartre-on disznóságokat (konkrétan a szegény Diánát) még magyarul sem, mert az a négyfős család, aki mögötted sétál, törvényszerűen szintén magyar lesz, és bármilyen jól szigetel Flaki fülhallgatója, hallani fogod, ahogy leparasztoznak. Fájt, úgyhogy ezentúl viselkedni fogok, ígérem. 

Voltam a katakombákban a román lányokkal és egy magyar erasmusos, Hajni is hozzánk csapódott. Csalódás volt végülis, be kellett látnom, hogy a pont egy embernyi járatokba nem fér be semmi érdekes, és mégcsak nem is féltem, úgyhogy még ez se töltötte ki azt a 45 percet. Az osszárium (csontokkal teli kripta, vagy temetkezésre használt helyiség, sem én, sem a google nem tudunk erre normális magyar szót) meg csak bizarr volt. Ugyanis ahogy terjeszkedett Párizs városa, körbenőtte a régi temetőket, kellett a hely, így kiürítették őket, és az exhumált csontokat a földalatti járatokban helyezték el, aztán néhány évtizede rájöttek, hogy ebből lehet pénzt is csinálni, mert a hülye turisták (lásd pl. én) szívesen lemennek borzongatni, így megnyitották a nyilvánosság számára. Nos, finoman szólva sem kapja el az embert a memento mori élmény, miközben a teremőr üvölt az angol gentlemannel, hogy « nóó fless, nó pá dö tu, misztehr », a hirtelen támadt kavarodást kihasználva pedig a német Jürgen próbál egy 19 cm-es lábszárcsontot belesuvasztani az 5×8 cm méretű farzsebébe (ő még nem tudja, hogy a túra végén táska- és zsebkontroll van, én pedig engedek a kísértésnek és nem figyelmeztetem). Egyébként én tényleg nem értem az embereket, ide félni járunk, nem fotózni, gondolom. 

Azért a délután mindenért kárpótolt. Klári néni csatlakozott a sétámhoz, megmutatta a kerületet, és elvitt a St Jacques templomba is, itt tanít hittant, tehát mindenki ismeri, és mindenhez van kulcsa. Ez a Compostelába vezető zarándokút első megállója (a Châtelet-től, a Tour St Jacques-tól indul a menet), az útbaeső templomokban a zarándokok ugyanis meghallgatják a misét, és kapnak erről igazoló pecsétet az úti füzetükbe. Na hát én is kaptam ilyen pecsétet az ügyeletes apácától, úgyhogy most már egyszer muszáj lesz tényleg végigmenni. Aztán felmentük ketten a toronyba, én egészen tetejéig, az óra alatt ácsorogtam, ropogtak a talpam alatt a pórul járt galambok csontjai, és bámultam a Pantheon kupoláját meg a La Défense Grand Arche-ját, az új Diadalívet. Lefelé menet beszorult a torony ajtajának retesze, úgyhogy megkaptam az áhított klausztrofóbiás adrenalinlöketet is, még fél óra múlva is remegett a lábam, ahogy a parókia pincéjében szortíroztuk az adományokat. Klári néni mutatott még néhány szép lépcsőházat és eldugott udvart, elvégre a környék összes izgalmasabb épületének kapukódját tudja fejből. Megtudtam, hogy melyik fagylalt a legjobb Párizsban, hogy kik éltek-haltak-házasodtak-alapítottak valamit a kerületben. 

Ja és sikerült beiratkoznom a fontosabb könyvtárakba viszonylag diszkrét füllentések árán, úgyhogy holnaptól hasznos leszek, kilenctől hatig olvasok, és nem a Pogány köszöntőt, mert különben lassan Romana magazinná változnék.

16 rue Cujas

Radnóti Miklós (1909-1944), magyar költő ebben a házban lakott 1939-ben.
,,Des peuples entiers,
Liberté, te clament
ainsi dans Paris, ces
chants d'aujourd'hui."

,,Népek kiáltják sorsodat, szabadság!
ma délután is érted szállt az ének;
nehéz szavakkal harcod énekelték
az ázottarcu párisi szegények."
(Hispánia, Hispánia)

Ettől a nyamvadt Párizstól néha meg kell hatódni. És hogy még inkább:

Radnóti Miklós: PÁRIS

A Boulevard St Michel s a Rue
Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.
Nem hagytalak el gyönyörű
vad ifjúságom, hangod mintha tárna
visszhangzana, szívemben szól ma még.
A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék.

S balról, a park nagy fái közt
az egyik úgy sárgált az égre, mintha
előre látná már az őszt.
Szabadság, hosszucombu drága nimfa,
aranyló alkonyatba öltözött,
bujkálsz-e még a fátylas fák között?

Mint hadsereg vonult a nyár,
port vert az úton és dobolva izzadt,
hűs pára szállt utána már
s kétoldalt szerteszét lengett az illat.
Délben még nyár volt s délután esős
homlokkal vendégségbe jött az édes ősz.

Úgy éltem akkor, mint gyerek,
kedvemre, s úgy is, mint tudóskodó
öreg, ki tudja már: a föld kerek.
Zöld voltam még s szakállam mint a hó.
Sétaltam és kinek volt gondja rá?
Később leszálltam én a forró föld alá.

Hol vagytok ó, zengő állomások:
CHÁTELET-CITÉ - St. MICHEL-ODÉON!
S DENFERT-ROCHEREAU - úgy hangzol mint egy átok.
Térkép virágzott foltos nagy falon:
Hol vagytok ó! - kiáltok. Hallgatózom.
És zúgni kezd a testszag és az ózon.

S az éjszakák! az éji vándorút
a végekről a Quartier felé!
Páris felett a furcsán elborult
hajnal mégegyszer felszürkéllik-é
mikor a versírástól részegen
és félig alva már aludni vetkezem?

Ó, visszatérni, tűnő életem
nehéz sodrából lesz-e még erőm?
A lent bűzölgő olcsó étterem
macskája párzott fönt a háztetőn.
Hogy nyávogott! Mégegyszer hallom-é?
Akkor tanultam meg, hogy hajdanán milyen
ricsajban úszhatott a hold alatt Noé.

1943. augusztus 14.

Monsieur Jacques Cujas egyébként XVI. századi jogtudós volt. És egy hasznos link azoknak, akik Párizsban járnak, és rá vannak kattanva az emléktáblákra:
Sur les murs de Paris
A nevek könnyen kereshetők, úgyhogy nem szükséges franciatudás.

Louvre

XIV. századi olasz faszobrászat nagyon durva.

a francia popzene pt. 1.

Ez most a menő itt, már legalább tízszer hallottam a helyi Danubiuson. Először azt hittem, hogy ez valami kereszténypop, mert a refrénben szerepel, hogy ,,Ő, aki támogat téged, akire támaszkodhatsz", de aztán a lyricmania ráébresztett, hogy hát ez szerelmes, ,,hagyd, hogy én legyek az, aki támogat téged", szóval boldog Valentin napot mindenkinek. Délelőtt visszaaludtam kissé, és mindenféle hülyeséget álmodtam majdnem az összes közelebbi barátommal, szóval kezdtek hiányozni, úgy tűnik :)

Esős nap, gigabejegyzés

Cáfolandó a vádat, hogy ez kultúrblog volna, én meg kulturált, íme az első buli. Egy német lánnyal, Evával, egy osztrák fiúval és két koreaival elmentünk egy Mixclub nevű diszkóba, ez a Montparnasse közelében van. Mielőtt bárki azt hinné, hogy a francia mainstream kifinomultabb, mint a magyar, hát nem, ugyanaz a Britney Spears és a Lady Gagára kevert tücc megy itt is, mint Budapesten a B7-ben (valamely nem teljesen világos okból itt töltöttem az eltés gólyabálom három éve, onnan tudom). Szóval a klub, úgy hajnali egyig minden jó volt, felismertük egymást a német lánnyal (igen, okoz némi nehézséget, ha nem te vagy a facebook profilképeden, tudom, hogy már mondtátok), táncoltunk, dumáltunk, de aztán. Egyből két sokk is ért, egyrészt szembesültem vele, hogy itt a mosdók gyakran koedukáltak, ráadásul a lehető legindiszkrétebb módon, persze ez még elment, ha nekik jó, nekem is. Az is oké, hogy random emberek akartak táncolni velünk, viszont amikor egy vadidegen koreai srác kapott el és harapta meg a fülem, akkor elegem lett a Mixclubból. Tudom én, hogy mi a buli (persze, ha én harapdálok másokat :), de na, az nem egy diszkóban kezdődik fél kettőkor. Evával megnyugtattuk egymást, hogy valahol már vár minket a törzshelyünk, meg fogjuk találni, ha más nem, a rue des Feuillantines sarkán vagy egy békés jazzklub, majd odajárunk a szolidan jazzes napokon, ha másutt csak őrültek vannak. Kettőre már otthon voltam, ez békés környék, lehet sétálgatni bármikor, egyáltalán, szinte bárhol lehet a Périphérique-en belül.

Reggel nyolckor a teljesen túlpörgött Kornélia rontott be a szobámba - aki egyébként a védőszentem, csak az elmúlt 24 órában megmentette a gépem egy gonosz trójaitól, segített ajánlást írni, főzött vacsorát, és még idegenvezetést is tartott Louvre középkoros részein. Szaladtam egyetemre, volt egy múzeumos órám és egy arcábrázolásokkal meg portrékkal foglalkozó Figurativitás és absztrakció című előadásom ismét Goldberggel, aki szó nélkül aláírta nekem az ajánlást, és még arra is emlékezett, hogy kedden nem voltam szemüveges, úgyhogy tündér volt. Felfedeztem, hogy az egyetemi könyvtárban van egy darab kis francia-magyar szótár, egyébként a szláv és keleti nyelvekhez vagyunk sorolva, ha valakit netán sért a halszagú, uncsi finnugor nyelvrokonság, akkor azt megnyugtatom, erről rajtunk kívül fogalma sincs senkinek. (Apropó, eddigi tapasztalataim szerint a franciák két dolgot tudnak rólunk, hogy Puskás Öcsi és a Subscribe magyarok. Egy lánynak már el is mutogattam, hogy mi az, hogy ,,nyuszifül-nyuszifül”.) Annikával, a német művtöris csoporttársammal ebédeltem, majd a könyvtárban elaludtam egy Trauner albumon.

A Louvre után Kornélia helyes kis tetőréti miniszobájában vacsoráztunk, tésztát jó sok fűszerrel és olívabogyóval, suttogva beszélgettünk mindenféléről, mivel elvileg tilos vendéget fogadnia. Egyébként úgy van ez a diákszoba dolog, hogy Párizs tele van a Haussmann-féle házakkal. Hausmann volt III. Napóleon városrendezője, ő pucolta ki a Ile de la Citét (a sziget, amin pl. a Notre-Dame van) és tulajdonképp az egész belvárost a XIX. század közepén, ő építette a sugárutakat, és a földszintes házak helyén az általában öt plusz félemeletes bérházakat, alul üzlethelyiségekkel, erkéllyel kiemelt második szinttel, az ötödik emelet felett manzárdszobákkal a cselédek számára. Mivel nincs elég kollégium Párizsban, így az önkormányzat támogatja, hogy diákoknak adják ki a régi cselédszobákat relatíve olcsón (ez is 400-500 eurótól kezdődik), bevándorlóknak elvileg nem lehet, a fiatal franciák meg többre vágynak 4 nm lakótértől, ő nem is pályáznak ilyenekre. Persze ezeket nem egészen erre tervezték, úgyhogy általában bezsúfolnak egy zuhanyt valahogy, főzőlapot, ilyesmit, de sem a csőrendszer, sem a hangszigetelés nem bírja a tempót az új időkkel, úgyhogy a szomszédok nem igazán vannak oda a diákbérlőkért. Eleve nem egyszerű itt az élet diákként az Erasmus programon kívül, Kornélia mesélt lehangoló történeteket.

Egyébként kezdem nagyjából megérteni a francia felsőoktatási rendszert, ami sokkal bonyolultabb kétéltű szörny, mint az otthoni. Vannak az egyetemek, amelyek mind fizetősek, és gyakorlatilag BA-ra bárkit felvesznek. MA-n van némi szelekció, de formálisan ez sem felvételi, hanem a professzorok választanak magunk mellé diákokat, viszont ezt csak korlátozott számban tehetik, így akikre igényt tartanak, az mehet mesterre. Emellett létezik az államilag támogatott oktatási forma, ezek az ún. Grande École-ok, itt a BA két részre van osztva, az első éves képzésre megint elmehet bárki, ezt prépának (rövidítve a préparationból) hívják, ez egy brutális, heti 6 napos, egyéves előkészítő, végén a concours-ral, a felvételi vizsgával. Akinek ez sikerül, az bekerül hivatalosan is a Grande École-ra, kap havi fizetést az államtól és két év múlva megkapja a BA, majd még két év múlva az MA diplomáját. Ez itt az elitképzés, az az előnye (pl. egy régésznek) és hátránya (pl. egy közgazdásznak) is egyben, hogy 10 évre elkötelezed magad az államnak, tehát állami alkalmazásban kell dolgoznod végzés után, bár innen kivásárolhatnak a magánvállalatok. Én a Paris X-re járok, ami az erasmusos és emigráns egyetem, a Paris I-II-re nem nagyon szeretnek felvenni nem francia állampolgárokat. Úgy egyébként maga a francia bevándorlópolitika is kimerül a bevándorlók gondos külvárosba suvasztásában és elszeparálásban. Próbálom átlátni a belpolitikát is, de mivel nem vagyok tisztában vele, hogy a politikai jellegű kérdések itt is olyan intimnek számítanak-e, mint otthon, csak szolidan merek kérdezni. Eddig csak baloldaliakkal találkoztam, az egyetemisták jelentős része is az egyébként, mindenki szidja Szárkót (Sarkozy), mivel az UMP (Union pour un Mouvement Populaire, a legnagyobb jobb oldali párt, a jelenegi kormánypárt) elég nagy pénzeket vont el a felsőoktatástól, Eszter azt mondta, hogy az École Normale Supérieure-ön, Párizs nagyjából legelitebb főiskoláján a kommunista pártnak, a Parti Communiste Français-nek is nagy bázisa van. Itt is van egyébként némi skizofrénia az alapértékek vagy micsodák vs. gazdaságpolitika között, de ennek részletes illusztrálásához még olvasnom kell némi Le Monde-ot.

Jut eszembe a kommunizmusról és a javak igazságos elosztásáról, vannak ilyen gigaturkálók Párizsban, az egyház működteti őket, nagyon olcsón lehet kapni mindenfélét (klasszikusokat 1 euróért pl.), ma délelőtt ott voltam Eszterrel, és anyaa, vettem neked valamit :)

hétfőkedd

Elkezdődött az egyetem, egy nem túl izgalmas fotótörténet órával. Mondjuk én azért vettem fel a kurzust, hogy eloszlassák a fotóval kapcsolatos mindenféle kételyem, és elmagyarázzák nekem, hogy a fotó mért izgalmas, mért művészet, és főleg mért izgalmas művészet. Na hát erre nem hiszem, hogy sor fog kerülni, tekintve, hogy a daguerreotípiáról beszélt fél órát a professzor (mondandóját egyébként főként a haverjának címezte, aki a kurzusra jár, és akivel óra után lelépett), szóval itt fotótörténet lesz, tehát gondolom ezt a miért érdekes kérdést már letudták a BA első két évfolyamán. Nekem előadást kell majd tartani a magyar fotósokról, hacsak le nem adom a tárgyat, még meglátom.

Este egy régi és egy új ismerőssel vacsoráztam, aztán a lakótársaimmal tízórai teáztunk, nagyon hasznos dolgokat tanultam tőlük. Például, hogy ha véletlenül kinyírnék valakit, akkor oldjam fel a hullát sósavban, majd öntsem a Dunába a végeredményt, a földre tilos, ugyanis az emberi maradványok még oldott formában is irtó lassan bomló foszfort tartalmaznak, így Kornélia a régészcuccaival bármikor ki tudja mutatni, hogy mit tettem tavaly nyáron. Illetve, hogy a krematóriumokban a test izmai, amikor betolják a tálcán a kemencébe a hullát, a hirtelen hőhatás miatt összerándulnak, így a halott felül. Egy pillanatig elkezdtem reménykedni, hogy létezik halhatatlan lélek. Geofizikus Eszter elmesélte, hogy egy izlandi vulkán kitörése az 1780-as évek elején Észak-Franciaország időjárását felborítva évekig tartó éhínséget okozott, így közvetve szerepet játszott az 1789-es forradalom kitörésében. Én főleg azzal járultam hozzá a mulatsághoz, hogy teljesen transzba estem attól az információtól, hogy Párizs alatt 11 szintes katakomba-rendszer van. Szerdán elmegyek, és megnézem, itt a közelben van a látogatható rész bejárata. Azt mondták a lányok, hogy a csatornarendszerből könnyű lejutni, a nagyobb termekben illegális bulikat is szoktak szervezni, de azért túlságosan ne éljem bele magam, mert ha elkapnak, azonnal kiutasítanak. Egyébként klausztrofóbiám van, szóval eléggé értetlenül állok frissen támadt vágyaim előtt.

Tíztől Erasmus ismerkedős reggeli volt, értsd betereltek 50 embert egy 30 négyzetméteres terembe és elmondták, hogy lehet sportolni a sportpályán meg színházi előadásokat nézni az F épület színháztermében. A helyzet nem volt tehát túl fényes, viszont aztán előtört belőlem a 21 évig lappangó szervezőkészség és szociális érzék, úgyhogy felírtam az emberek neveit és csináltam nekik facebook csoportot, majd szervezünk mindenféle izgalmas múzeumlátogatást vagy ivást, attól függően, melyikre látszanak nyitottnak. Kezdetnek meghívtam két kedves román lányt a katakombákba vasárnapra, ami azért is nagyon jó, mert ha megjönne addigra a józan eszem, és kezdenék pánikba esni, akkor sem hagyom majd el magam a jelenlétükben. Úgy érzem magam egyébként, mintha gimnazista lennék megint. Középiskolában az lett a barátod, aki leült melléd az első osztályfőnöki órán a padba, itt az, aki mellé besodródtál a bonjour á tous, bienvenue előtt a terembe. Egyébként az ismerősöm mondta, hogy úgy is nézek ki, mint egy diáklány, és végülis tényleg, a magas sarkúról az első nap után lemondtam, túl nagy ehhez ez a város, edzőcipőben járkálok a csípőcsontomig csúszott farmeremben (mert fogytam is, remélem nyugodtabban alszol ezentúl, Flak .p), karikákkal a szemem alatt. Szóval, minden a lehető legjobb. Leszámítva, hogy rájöttem, hogy ez az 5 hónap semmi, úgyhogy most részletes tervet készítek a hátralévő időre, csak hogy tudjam a végén, mi maradt el. Elsőként félek, hogy a naplóírás fog, de tudom, hogy akkor Párizst is elfelejteném, elkerülhetetlenül, mint minden mást eddig.

A Chatelet-Les Halles metróállomás örök meglepetés, mindig még valami sose látott helyen bukkan fel az ember a föld alól. Szerdán a Saint Jacques toronynál lyukadtam ki, tegnap az egérirtós boltnál, ma pedig csapdába estem, nem tudtam, hogy a Forum Les Halles az nem valami elegáns tér néhány hangulatosan elszórt ión oszloppal, hanem egy hatalmas bevásárlóközpont, így betévedtem oda (lehetne egyébként véletlenül agyam is, ld. debreceni Fórum pláza). Konkrétan háromnegyed órán át bolyongtam, pedig háromszor is megkérdeztem az infópultos Ariadnékat, hogy hogyan lehet innen kiszabadulni. Na de aztán valahogy kivergődtem a St-Eustache templom mellett, s hát ismét bebizonyosodott, hogy az tévelygésnél nincs jobb felfedezőút: ez az épület valami elképesztő, egy átméretezett Notre-Dame, kettős kerengő, kápolnasor, vimpergás fülkék, mérműves ablakok, a nyitott déli kapun pedig dőlt be a napfény meg az éhes verebek (a japán turisták viszont végre nem), akik aztán ott kutattak a székek között morzsák után. Mint aztán a kölcsön kapott útkönyvemből kiderült, tényleg a Notre-Dame terveit vették alapul. Itt van Colbert síremléke, két Rubens másolat (A királyok imádása, Utolsó vacsora), itt kereszteltek nagyjából mindenkit, aki szerepel A három testőrben és a Monte Christo grófjában, és leginkább itt van Keith Haring Jézus élete triptichonjának egyik példánya (egy másik egyébként a Ludwigban látható), ami Yoko Ono és John Lennon AIDS alapítványán keresztül lett Párizs városáé, és végül itt helyezték el. Ezt írta erről Havadtőy Sámuel 1990-ben, Haring halála után nem sokkal:

 ,,Keith 1989-ben segítségemet kérte New York-i lakásának berendezéséhez. Volt egy öreg téglakandalló a nappali szobájában, ami nem tetszett neki. Ezt a téglakandallót bevakoltattam, és azt ajánlottam neki, hogy amíg a vakolat puha, rajzoljon bele. Nagyszerű ötletnek találta, úgy érezte, mintha a vakolat egy háromdimenziós festővászon lenne. Nagy örömmel rajzolt a vakolatba, fellelkesítette az új anyag használata. A befejezett munka gyönyörű volt. Megkérdeztem tőle, hogy nem akarja-e kiadni a kandallón lévő művét. Tetszett neki az ötlet. Később újra megkérdeztem, nem akar-e más munkákat is — bronzpaneleket, asztalokat — kiadásra készíteni. Nevetve mondta, meg fogja csinálni.

A panelek és az asztalok készítéséhez tálcák készültek. Az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy csináltassunk speciális tálcákat egy antik ikon mintájára, amit Genfben láttam. Ezután a tálcákat a Dakota-ház egyik szobájában helyeztük el. A tálcák lágy agyaggal voltak kitöltve. Keith megérkezett, bekapcsolta a magnót, felhangosította, Colát ivott és elkezdett dolgozni.

Ecset helyett azonban most először egy hurokszerűen meggörbített kést használt. Csakúgy, mint az ecsetet, a kést is felszabadultan, könnyedén kezelte. Munka közben egyre izgatottabbá vált. Azt mondta, hihetetlen, hogy ilyen sokáig tartott felfedeznie ezt a fajta szobrászatot. A rajzokhoz nem készített vázlatokat, csupán egyhez: a harmadik képhez egy táncosról, egy ötször tíz centiméteres falapra, egy gyors skiccet, mégis magabiztosan hasított bele az agyagba. Spontán ötleteit egy folyamatosan futó, hat-hét milliméter mélyen vágott barázdával keltette életre, amely úgy kanyargott a friss agyagban, mint a tavaszi olvadás után keletkező kis patak. Anélkül, hogy újra átgondolta volna a művet, megállás, javítás nélkül alkotott. A vonalak az agyagban töretlenek, hibátlanok voltak. Keith befejezte a táblaképeket, és most először vette észre a három részből álló oltárkép tálcáit. Sokáig csöndesen nézte, majd munkához látott. Mostani elképzelése merőben eltért az eddigiektől; vallásos témát választott. Krisztus élete, kézben tartott kisgyermek, ég felé emelkedő karok, Krisztus a kereszten. Egyik oldalon a feltámadást ábrázolta, a másikon egy bukott angyalt. Amikor Keith befejezte a művét, sokáig nézte, majd így szólt: "Hát ez igazán nehéz volt.”

A munka kimerítette, és ez volt az első alkalom, amikor láttam rajta, hogy már mennyire legyengült állapotban van. Alig kapott levegőt. Azt mondta:

„Amikor dolgozom, minden rendben, de ha leállok, az kikészít...”

Az oltárkép volt Keith utolsó munkája."

Nem nagyon tudom eldönteni, mennyire működhet műtárgyként egy szakrális térben vagy tényleg oltárképként (most az Eustache-ban valami olyasmi, félig az, félig inkább kikerüli a balhét, ha egyszer találok ott valakit, megkérdezem, hogy ez most műtárgy, vagy netán gondolkoztak a felszentelésén), ezekkel a furcsa, kicsit Mickey egér-, kicsit Matisse-hangulatú vonalakkal, a patetikus aranyozással, meg az egész, ennek ellentmondó pop artos, ironikus hordalékkal. 

Na egyébként jövő héttől egyetem, kedd reggel Erasmusos üdvözlőbuli, úgyhogy lassan normális dolgokról is fogok írni, emberekről, bulikról, meg ilyesmi. Viszont addig minden társaságom a három lány és Klári néni, illetve a Louvre (már a második fontainebleau-i iskolánál járok, de sajnos ma elég hamar lankadt az érdeklődésem, mivel úgy a XIX. század elejéig az én ízlésem szerint nem történik semmi izgi Franciaországban, jönnek a furcsa Caravaggiot csóró festők, majd  XIII. Lajos udvari művészei, meg Rubens, akinek a Medici galériája őszintén szólva papíron, 15*20 cm-es méretben jobban tetszett).

Ma egy kedves virágárus fiú meg egy hatalmas portás jó sulit kívánt, aztán sikerült elmagyaráznom a drogériában, hogy szivacsos, nem pedig ecsetes korrektort szeretnék, kemény vagyok, mi?

Louvre

Ha rosszak lesztek, ugyan már útban a pokol felé oszlásnak indultok, kedves barátaim, de legalább nő ilyen helyes kis szarvatok. (Jean Cousin le Fils: Az utolsó ítélet, 1594 körül)

lecke

Este itt találtam Louise-t, aki megtanított pár szót, és megfenyegetett, hogy kikérdez, úgyhogy ezeket most gyorsan feljegyzem magamnak:
-La science c'est comme la confiture moins on en a plus on l'étale.
-peu densement peuplé - kicsi népsűrűség
-crâneuse - beképzelt, önhitt, kényeskedő
-chouchoute - kényes, túlérzékeny
Hát igen, egy tizenkétéves lány füzetéből tanulok. (Aki egyébként halál édes, talpraesett, intelligens, és le vagyok tőle nyűgözve.) Sic transit gloria mundi.

az utca, ahol zajlik az élet

A fiatal XIII. Lajost itt avatták királlyá egy órával apja, IV. Henrik halála után.

Itt élt Pablo Picasso 1936 és 1955 között, és itt festette a Guernicát 1937-ben. Balzac pedig ugyanezt a műtermet választotta Az ismeretlen remekmű című novellája helyszínének. (Illetve megállni tilos, elvontatás terhe mellett.)

1925 óta irtjuk az egereket - Les Halles

Louvre

Dülledt szemű démon és küklopsz barátja. Mihály arkangyal épp kihajítja szegényeket a mennyből . Josse Lieferinxe Kálváriájának részlete (1500 körül, Provance).

Louvre

Hát a Louvre elképesztően hatalmas. Viszont ingyenes is 26 év alatt, így ez a tény egy fokkal kevésbe kétségbeejtő. Ma úgy 6 termet sikerült megnézem, direkt a másodikon kezdtem a francia festészet V. Károly ill. Párizs és Provance környékén termekkel, mondjuk persze ráérősen, jegyzetelgettem, rajzolgattam, memorizálgattam a gyakoribb ikonográfiai témák neveit, aztán 3 óra múlva kimentem cigizni. Visszafelé totál eltévedtem, valahol az elsőn, a XIX. sz. francia festészetnél lyukadtam ki, Delacroix, Géricault, Chassériau, ilyesmik, élőben a Medúza tutaja olyan fölénnyel nyeli le, ragyogja túl és kacagja ki a Szabadság vezeti a népet ill. hasonló címeken futó Delacroix-t, hogy leesett az állam, és persze ez legkevésbé a méretének köszönhető. A Sardanapal kép viszont sokkal jobb, mint képzeltem, és mint kiderült, Byron egyik verses drámája ihlette. (Mondjuk itt a képmagyarázó feliratok eléggé kezdtek elszépművésziesedni, osszunk meg random infókat random emberekről, ,,A legenda szerint Messieurs Kritikusok a tizenkilenc és feledik szalonon döbbenten vették tudomásul, hogy Monsieur Festő végképp maga mögött hagyta a szigorú piramidális kompozíciót, s tiltakozásul tizenkilenc és fél napig piramisalakban virrasztottak a festmény előtt. Hogy ebből mi igaz, nem tudhatjuk, de az bizonyos, hogy a kompozíció roppant szuggesztív. Meg a fény-árnyék játék is. Meg minden más is. Főleg a szuggesztió, na az totál.”) De persze ez csak színtiszta gonoszság, ennyi patriotizmus belefér, a Louvre mindennek ellenére nagyon jó múzeumnak tűnt így néhány terem láttán, csak ritkán elviselhetetlenül zsúfolt, találóak a magyarázatok, egyszerre adagolnak alapvető infókat és párhuzamokat, forrásokat, történelmi hátteret, kedvesek a teremőrök, nem pattognak, ha lenyúlod a széküket, szóval most elhatároztam, hogy vasárnapig minden reggel odamegyek, délig nézelődöm, az még talán befogadható. Egyébként arra nem érdemes számítani, hogy a híresebb cuccokat az ember tényleg meg is nézheti, véletlenül Canova Ámor és Psychéjénél lyukadtam ki, hát majdnem meglincseltek, amikor körbe akartam járni, mindig volt valaki, aki sérelmezte, hogy a kócos fejem belelóg a fényképébe. Szívesen felhívtam volna a figyelmüket a wikipédia tízmilliárd pixeles, egy cseppet jobb minőségű képeire, mint amire egy nyomi digitális turistagép képes, dehát a fetisizmus minden fajtáját illesse tisztelet.

Délután buszos városnézést tartottam, felszálltam arra, ami jött, aztán egy utcába keveredtem, ahol soksoksok könyv volt, de megfogadtam, hogy nem veszek addig semmit, amíg nem olvasok legalább fele olyan gyorsan franciául, mint magyarul. Na jó, csak egy Közgazdaságtan alapjai című egyetemi jegyzetet hoztam el, de az csak 50 cent volt, és arra tényleg szükségem lesz a nyelvvizsgához. A többit meg nem vallom be.

Ákos hazament, én pedig neki láttam a kötelező olvasmányaimnak. Kivettem ugyanis kettőt, huszonhatodikai határidővel, ami így, félórás olvasgatás után elég merész döntésnek bizonyult. Most épp Javlenszkij arcábrázolásairól próbálok valamit felfogni, ám Goldberg úr (a szerző), most épp a szegény magyar diáklány kárára, elég gyakran él a megszokott tudósgyakorlattal, miszerint nyilván az egész ortodox ikontradíció összes létező és nem létező szegmensét elemezni kell ahhoz, hogy kijelentsük, hogy ja, végülis itt a prezencia, mint olyan, nem az ismert módon konstituálódik, a kölcsönvett szakrális jelleg ellenére sem, hanem. Ez magyarul már csak ritkán húz fel, de védhetetlenül primitív képzeteim szerint az a mondat, amit legalább hozzávetőleg nem lehet elmagyarázni egy kecskének 15 másikkal, inkább a territóriumunk jelölésére szolgál, mint bármi máséra. Na mindegy, ennek ellenére már meggyőzött Goldberg, mivel nagyjából ugyanarra izgul, amire én, remélem kedves lesz és szimpatikus, és én is az leszek, már most arról fantáziálgatok, hogy ha már tudni fogok franciául a vizsgán, milyen jókat fogunk beszélgetni Vajda arcairól. Elég hihetetlen, hogy pont ugyanazzal foglalkozik, amiből legelőször szakdolgozatot akartam írni, csak aztán nem mertem. Egyébként az új témámmal talán még jobban kiszúrtam magammal, mint amennyire ezzel tudtam volna, szóval úgy tűnik, hiába minden jószándék és kishitűség, meg fogom szívni.

 Ja, apropó arcok, itt aztán tényleg van mindenféle, egy hét után arra a következtetésre jutottam, hogy a félvérek a legeslegszebbek, egy annyira szép lánnyal találtam magam szemben a nemzetközi iroda ajtajában, hogy hirtelen köszönni is elfelejtettem, európai arcvonásai voltak, de sötétebb bőre. Gyorsan el is faxolta a papírom, úgyhogy még kedves is volt, Flaki, azt hiszem feleségül kéne venned.

 Azért is ülök itthon és olvasok amúgy, mivel akut gerincfájdalmaim lettek a sok sétától (ezúton kérem elnézésed Máté, hogy annyit cikiztelek, a sors most megbosszulta). Ákos egyébként eléggé megrökönyödött tegnap a Mars mezőn, nem nagyon értette, hogy hogyan lehetett ezt a világkiállítás-szökevény Eiffel-torony vaskupacot Párizs jelképévé választani, amikor itt van például a Louvre is. Elég hamar meggyőzött, így aztán megegyeztünk abban, hogy beindítjuk a mi mini Notre Dame gagyiüzletünket, miszerint a kulcstartó méretű templom a póklábszerű támpillérein fog odaszaladni a kulcslyukhoz. Na jó, ezt talán nem kellett volna bevallanom, félek, hogy bosszúból valaki agyonüt egy Marosi kötettel.

Jaa, és hogy első kézzelfogható eredményeimről el ne felejtsek beszámolni: megtanultam a francia karakterek billentyűparancsait a wordben. Ja és rájöttem, hogy nem nagyon vagyok tisztában a külön-, és egybeírás alapvető szabályaival még magyarul sem. Hát, már megérte eljönni, ez vigasztal, mert amúgy hideg van és csak vacogok csendben.

Valahol a Saint Germain-des-Prés közelében

Adjátok vissza a művészetnek a nemlét egyszerűségét. Ő csinálja: http://www.williambenhamou.com/choix_langue/WILLIAM_BENHAMOU.html
(Ma megdöbbentő módon száguld a net, úgyhogy ezt sok-sok képpel kell megünnepelni.)

A piac

 

Ma Klári nénivel elmentem a piacra, a Boulevard de Port Royalon van hetente háromszor, és miután én már a Fővám téri vásárcsarnok alagsora láttán is sokkot kaptam, gondolhatjátok, hogy esett ez így korán reggel. Mondjuk itt legalább már semmi nem mozgott, de a párosával kirakott békacombok, pici és nagy rákocskák, garnélák, fura, halból sütött pogácsa (l'accra de morue), és legfőképp ez a spirálgalaxis-rendszernek álcázott karfiolféle, a romanesco, így is sokkoltak. Ezt a dolgot egyébként tényleg hazaviszik a zöldségespultról és megeszik, egy nő a szemem előtt csinálta (mármint nem megette, hanem megvette). Majd megkóstoljuk mi is.

Megismerkedtem továbbá Saint-Jacques-kal is, ő amúgy kagyló (coquilles St-Jacques), lent látható, a sárga cucc a mászólába vagy mije, remélem mind a kagyló, mind Gergely Tibor tanár úr megbocsát a szakszerűtlenségért. Szóval ezt a franciák szintén megeszik, aztán fogják a héját, kitűzik a kalapjukra vagy a nyakukba akasztják, és elzarándokolnak Santiago de Compostelába megnézni Szent Jakab (=Jacques) földi nyughelyét.

 
A békát egyelőre nem vállaltam, mivel túlságosan emlékeztet a felfújható éjjeliszekrény békámra, viszont rákocskákat és a halpogácsát már ettem, és a kagylóra is sok kerül. Egyébként mivel ugye kínos visszautasítani, ha valami szívesen kínál (és hát Klári néni nagyon is), ezért nagyjából már most tizenötször annyiféle ételt ettem az elmúlt 3 napban, mint eddig életemben.
Kaptam Klári nénitől mindenféle helytörténeti könyvet, amiket nagyjából értek is, így mindenféle izgalmas sztorival fogok tudni szolgálni a városról pár hét múlva.
Egyébként még tart a ,,tejóég, Párizsban vagyok" mámor, nincsenek érzéseim vagy gondolataim. Gondolom, ehhez kell pár nap.
Azért írjatok, ha valami történik, most elég jó a net, már e-mailt is tudok olvasni.

Vallomások

Úgy tűnik, a kortárs művészet végre a templomokat is kezdi belakni, megfér Delacroix falképeivel, a Saint Sulpice-ben találtam. Egy fehér lepel alatt áll két szék egymással szemben, mindkettőn egy-egy lámpa, hol erősödik a fényük, hol elhalkulnak. Remélem, hogy a telefonos kép ellenére nagyjából kivehető.

A franciáknak az a túl könnyen megszokható és nemes szokásuk van, hogy a 6 hét verejtékes iskolai szenvedést 2 hét szünet követi. (Mondjuk ha kétgyerekes anyuka lennék, Magyarországon lakó nagymamával, az csökkentené az örömet.) Szóval, téli szünet lesz február 19-28. között, húsvéti pedig április 9-26. (27.?, az egyetemi útmutató nyomiknak 26. hétfőt ír, de 26. nem hétfő, na mindegy). Tehát, ha valaki meg szeretne látogatni, az nagyjából lehetőleg így időzítse, okés? Egyébként lehet, hogy hazamegyek majd valamelyik szünetben, de ez még kérdéses.

Más, elég nagy nyüzsgés van itt, Klári néninek van két unokája, egy lány, Louise, aki nyolcadikos magyar számrendszer szerint, és egy fiú, aki fiatalabb. Louise-zal magyarul, a fiúval franciául beszélek, de Klári néni mindenkivel franciául beszél, és Kornélia is, aki magyar lány, és itt jár egyetemre, kissé meg voltam kavarodva a rendszertől, este már franciául szóltam én is a lányhoz, de váltott magyarra, ami vagy a szánalmas mondatszerkezeteim, vagy amiatt volt, hogy először magyarul köszöntem neki. Szóval, mikor hányan lógnak itt, jó a hangulat. Update: kiderült, hogy Klári néni francia tanár volt, úgyhogy most már a francia lett a hivatalos nyelv a lakásban, én bénázom, ő javítgat, pedagógiai programja nem csak a nyelvhelyesség, hanem a választékosság csiszolására is kiterjed, úgyhogy már általában az odaillő igével helyettesítem a jolly joker prendre igét (kb. csinálni).

Végül ma láttam először olyan tényleg Párizs-szerű tereptárgyakat, egy sarokra lakom ugyanis a Val-de-grâce-tól (a ,,kegyelem völgye”), amit Ausztriai Anna építtetett, egy, a Benedek-rendieknek vásárolt, rendházzá avanzsált palota mellett, először Mansarttal, majd őt dobta, így végül Le Remercier-vel. Mindegy, nagyon szép, olyan elnyújtott, volutaszerű itáliaias homlokzatelemekkel, szemben egy nagyon jó pékséggel.

Voltam itt-ott, praktikus helyeken (könyvtár, bolt), na de délután elindultam a Szajna felé, sodortattam magam, igyekeztem eltévedni, ez azért a belvárosban nem könnyű, úgyhogy végül mindig kilyukadtam valami közismert helyen (Saint Germain-des-Prés, Saint Sulpice –ez most egyébként bájosan kétszínű, a felét lepucolták, a felét még nem-, Place des Vosges). De vannak ebben a városban rejtélyes dolgok is, például betértem egy sikátorba, a végén egy ajtó volt, és mögötte aztán egy Szent Pálnak szentelt templom. Remélem, hogy pár képet sikerül mellékelnem, ezek ilyen apró érdekességek, híres helyet nem teszek be, mert akit érdekel, az úgyis talál bazinagy felbontású, szépen komponált darabokat a neten.

Ésssss holnap jön Ákos. Áááákos. Huhúúú. Úgyhogy ma már csak fekszem, figyelem a lábamban lassan feltámadó izomlázat, és sajtot falok bagettel.

Ja, amúgy megszegtem a magyarul nem olvasok fogadalmam, Ugron Zsolna Úrilányok Erdélyben című regényével, Klári néni szerint Budapesten most mindenki ezt bújja, hát én még sosem hallottam róla, de attól még lehet, hogy ti olvassátok. 

Kedves barátaim, rokonaim és üzletfeleim, mivel jelenleg a fő internet elérhetőségemet a fürdőszoba egyik sarka képezi, ahol hálózat ugyan van, de csak néha hajlandó adatforgalmat bonyolítani, ezért itt mesélek a személyes skype-os csevegés helyett.
Szóval, elég jó arra ébredni, hogy Párizsban vagy, aztán kilépni a lábfejnyi erkélyedre, még az se rontott túl sokat a romantikán, hogy megbotlottam a küszöbben és majdnem kizuhantam. Ja igen, mert van szobám, a Port Royal és a Luxembourg között, egy nagyon vagány néninél, akivel fél kilenckor reggelizünk, tehát úgy látszik, vidám délelőttjeim is lesznek, sőt, egyáltalán délelőttjeim, hát ilyen is rég volt.
Ma kimentem az egyetemre, dióhéjban: a művészettörténet tanszék erasmusos felelőse elment nyaralni vagy 3 hétre, a kiszemelt kurzusok felét törölték, érdekes lesz megcsinálnom az órarendet, de megoldom. Az irodalomelmélet tanszéken is voltam, hogy hátha akkor ők tudnak kínálni valamit, mondjuk valami érdekes kurzust Jabèsról, kortárs francia irodalomat, ilyesmi, de aztán a roppant konkrét tárgycímek láttán (Francia nyelvű irodalom, Görög szövegek olvasása) és annak realizálása után, hogy akkor nekem jövő héttől tényleg francia irodalmat kéne olvasnom, mármint totál franciául, ezt az ötletet elvettem. Pedig ekkor már abban az állapotban voltam, olyan 15:30 táján, hogy már kb. 5 percig tudtam szimulálni, hogy kurva jól beszélek franciául, ha a beszélgetőtárs nem dobott be mindenféle huncut és zavarba ejtő kérdéseket. Egyébként a helyzet végülis nem katasztrofális, amit olvasok, azt megértem, ha nem hadarnak, azt is, és már használtam összetett mondatot. Emellett az univerzum erői is összefogtak az oktatásomra, általában kisgyerekes szülők ülnek mellettem a metrón, akik bőszen ismételgetik a csemetéknek, hogy mondd kicsim, Lé Áll, gyerünk, Lüxembouhhhr, és akkor ezeket én is mondogatom magamban, hátha lesz valami. Illetve kaptam Klári nénitől néhány Elle-t, szóval ha franciául nem is tanulok meg, legalább tudni fogom, mi a tavaszi körömlakkdivat (egyébként még megmaradt szókincsem alapját sajnálatos módon a pétervári bizáncos kiállítás francia nyelvű katalógusa és mindenféle divattal kapcsolatos kifejezés adja, sajnos ebbe nem tartozik bele a toll kifejezés, ez okozott kínos perceket).
A Nanterre könyvtára viszont az általános iskolai könyvtárunk és az OSZK keveréke, egyből otthon éreztem magam, nincs rinya, mint a Corvinuson, hogy kabátnak látszó tárgyat az ajtó közelébe sem lehet vinni, mert azonnal felbomlik a papír anyagszerkezete, kényelem, kis művészettörténet gyűjtemény (nincs Danto!!), nagy folyóirat olvasó. 
És most az anyukám érdeklődésére számot tartó téma, mami, a jó hír, hogy nem fogok éhen halni, a rossz, hogy megint nem tanulok meg főzni, mert 3 euróért lehet enni egy csomó helyen diákmenüt Párizsban, a Nanterre-en is, előétel+főfogás+valami tejtermék (sajt, joghurt)+desszert (gyümölcs, sütik). Nagyon finom, változatos, csomó zöldség, szóval egészséges leszek és pufók mire hazamegyek, mint a Medici galéria barokk angyalkái, akiket holnap meglátogatok, mivel nem kell bemennem az egyetemre.
Most megyek, megnézek már valamit, hogy biztos legyek benne, hogy tényleg Párizsban vagyok, de anya, és cinikus barátaim, nyugodjatok meg, ugyan bénázok, de azért mindig segít valaki. (Viszont a bankkártyám még mindig nem működik, anya.)