A franciáknak az a túl könnyen megszokható és nemes szokásuk van, hogy a 6 hét verejtékes iskolai szenvedést 2 hét szünet követi. (Mondjuk ha kétgyerekes anyuka lennék, Magyarországon lakó nagymamával, az csökkentené az örömet.) Szóval, téli szünet lesz február 19-28. között, húsvéti pedig április 9-26. (27.?, az egyetemi útmutató nyomiknak 26. hétfőt ír, de 26. nem hétfő, na mindegy). Tehát, ha valaki meg szeretne látogatni, az nagyjából lehetőleg így időzítse, okés? Egyébként lehet, hogy hazamegyek majd valamelyik szünetben, de ez még kérdéses.

Más, elég nagy nyüzsgés van itt, Klári néninek van két unokája, egy lány, Louise, aki nyolcadikos magyar számrendszer szerint, és egy fiú, aki fiatalabb. Louise-zal magyarul, a fiúval franciául beszélek, de Klári néni mindenkivel franciául beszél, és Kornélia is, aki magyar lány, és itt jár egyetemre, kissé meg voltam kavarodva a rendszertől, este már franciául szóltam én is a lányhoz, de váltott magyarra, ami vagy a szánalmas mondatszerkezeteim, vagy amiatt volt, hogy először magyarul köszöntem neki. Szóval, mikor hányan lógnak itt, jó a hangulat. Update: kiderült, hogy Klári néni francia tanár volt, úgyhogy most már a francia lett a hivatalos nyelv a lakásban, én bénázom, ő javítgat, pedagógiai programja nem csak a nyelvhelyesség, hanem a választékosság csiszolására is kiterjed, úgyhogy már általában az odaillő igével helyettesítem a jolly joker prendre igét (kb. csinálni).

Végül ma láttam először olyan tényleg Párizs-szerű tereptárgyakat, egy sarokra lakom ugyanis a Val-de-grâce-tól (a ,,kegyelem völgye”), amit Ausztriai Anna építtetett, egy, a Benedek-rendieknek vásárolt, rendházzá avanzsált palota mellett, először Mansarttal, majd őt dobta, így végül Le Remercier-vel. Mindegy, nagyon szép, olyan elnyújtott, volutaszerű itáliaias homlokzatelemekkel, szemben egy nagyon jó pékséggel.

Voltam itt-ott, praktikus helyeken (könyvtár, bolt), na de délután elindultam a Szajna felé, sodortattam magam, igyekeztem eltévedni, ez azért a belvárosban nem könnyű, úgyhogy végül mindig kilyukadtam valami közismert helyen (Saint Germain-des-Prés, Saint Sulpice –ez most egyébként bájosan kétszínű, a felét lepucolták, a felét még nem-, Place des Vosges). De vannak ebben a városban rejtélyes dolgok is, például betértem egy sikátorba, a végén egy ajtó volt, és mögötte aztán egy Szent Pálnak szentelt templom. Remélem, hogy pár képet sikerül mellékelnem, ezek ilyen apró érdekességek, híres helyet nem teszek be, mert akit érdekel, az úgyis talál bazinagy felbontású, szépen komponált darabokat a neten.

Ésssss holnap jön Ákos. Áááákos. Huhúúú. Úgyhogy ma már csak fekszem, figyelem a lábamban lassan feltámadó izomlázat, és sajtot falok bagettel.

Ja, amúgy megszegtem a magyarul nem olvasok fogadalmam, Ugron Zsolna Úrilányok Erdélyben című regényével, Klári néni szerint Budapesten most mindenki ezt bújja, hát én még sosem hallottam róla, de attól még lehet, hogy ti olvassátok.