hétfőkedd

Elkezdődött az egyetem, egy nem túl izgalmas fotótörténet órával. Mondjuk én azért vettem fel a kurzust, hogy eloszlassák a fotóval kapcsolatos mindenféle kételyem, és elmagyarázzák nekem, hogy a fotó mért izgalmas, mért művészet, és főleg mért izgalmas művészet. Na hát erre nem hiszem, hogy sor fog kerülni, tekintve, hogy a daguerreotípiáról beszélt fél órát a professzor (mondandóját egyébként főként a haverjának címezte, aki a kurzusra jár, és akivel óra után lelépett), szóval itt fotótörténet lesz, tehát gondolom ezt a miért érdekes kérdést már letudták a BA első két évfolyamán. Nekem előadást kell majd tartani a magyar fotósokról, hacsak le nem adom a tárgyat, még meglátom.

Este egy régi és egy új ismerőssel vacsoráztam, aztán a lakótársaimmal tízórai teáztunk, nagyon hasznos dolgokat tanultam tőlük. Például, hogy ha véletlenül kinyírnék valakit, akkor oldjam fel a hullát sósavban, majd öntsem a Dunába a végeredményt, a földre tilos, ugyanis az emberi maradványok még oldott formában is irtó lassan bomló foszfort tartalmaznak, így Kornélia a régészcuccaival bármikor ki tudja mutatni, hogy mit tettem tavaly nyáron. Illetve, hogy a krematóriumokban a test izmai, amikor betolják a tálcán a kemencébe a hullát, a hirtelen hőhatás miatt összerándulnak, így a halott felül. Egy pillanatig elkezdtem reménykedni, hogy létezik halhatatlan lélek. Geofizikus Eszter elmesélte, hogy egy izlandi vulkán kitörése az 1780-as évek elején Észak-Franciaország időjárását felborítva évekig tartó éhínséget okozott, így közvetve szerepet játszott az 1789-es forradalom kitörésében. Én főleg azzal járultam hozzá a mulatsághoz, hogy teljesen transzba estem attól az információtól, hogy Párizs alatt 11 szintes katakomba-rendszer van. Szerdán elmegyek, és megnézem, itt a közelben van a látogatható rész bejárata. Azt mondták a lányok, hogy a csatornarendszerből könnyű lejutni, a nagyobb termekben illegális bulikat is szoktak szervezni, de azért túlságosan ne éljem bele magam, mert ha elkapnak, azonnal kiutasítanak. Egyébként klausztrofóbiám van, szóval eléggé értetlenül állok frissen támadt vágyaim előtt.

Tíztől Erasmus ismerkedős reggeli volt, értsd betereltek 50 embert egy 30 négyzetméteres terembe és elmondták, hogy lehet sportolni a sportpályán meg színházi előadásokat nézni az F épület színháztermében. A helyzet nem volt tehát túl fényes, viszont aztán előtört belőlem a 21 évig lappangó szervezőkészség és szociális érzék, úgyhogy felírtam az emberek neveit és csináltam nekik facebook csoportot, majd szervezünk mindenféle izgalmas múzeumlátogatást vagy ivást, attól függően, melyikre látszanak nyitottnak. Kezdetnek meghívtam két kedves román lányt a katakombákba vasárnapra, ami azért is nagyon jó, mert ha megjönne addigra a józan eszem, és kezdenék pánikba esni, akkor sem hagyom majd el magam a jelenlétükben. Úgy érzem magam egyébként, mintha gimnazista lennék megint. Középiskolában az lett a barátod, aki leült melléd az első osztályfőnöki órán a padba, itt az, aki mellé besodródtál a bonjour á tous, bienvenue előtt a terembe. Egyébként az ismerősöm mondta, hogy úgy is nézek ki, mint egy diáklány, és végülis tényleg, a magas sarkúról az első nap után lemondtam, túl nagy ehhez ez a város, edzőcipőben járkálok a csípőcsontomig csúszott farmeremben (mert fogytam is, remélem nyugodtabban alszol ezentúl, Flak .p), karikákkal a szemem alatt. Szóval, minden a lehető legjobb. Leszámítva, hogy rájöttem, hogy ez az 5 hónap semmi, úgyhogy most részletes tervet készítek a hátralévő időre, csak hogy tudjam a végén, mi maradt el. Elsőként félek, hogy a naplóírás fog, de tudom, hogy akkor Párizst is elfelejteném, elkerülhetetlenül, mint minden mást eddig.