Többek között azért is gyönyörű egyetemistának lenni Párizsban, mert visszajött pár, a múlt ködébe veszett gesztusom. Konkrétan úgy tanulok, hogy olvasok valamit, aztán megpróbálom sommázva előadni magamnak, persze franciául, nagyjából úgy megy, mint gimi másodikban vagy harmadikban az angol szónoki verseny előtt, sétálok az utcán vagy ülök itthon, magamban beszélek és jobbra-balra hadonászok az intenzívebb gondolatáramlás érdekében (erről anno azután szoktattam le magam komoly erőfeszítések árán, hogy véletlenül pofán vágtam egy osztálytársamat egy eszmecsere hevében). Tegnap előtt az egyéves vendégünk, Lalu ezen például nagyon jól szórakozott, azt fejtegettem neki, hogy Kandinszkij miként jut arra a következtetésre, hogy a XX. század képzőművészete szükségszerűen az absztrakció felé halad. Aztán egy idő után elkezdett nevetni rajtam, Klári nénivel konstatáltunk, hogy biztos jobban kedveli a figurális dolgokat. A járókelők viszont általában elmebetegnek néznek, nem mintha különösebben bánnám, már pont kezdett elegem lenni a kellemetlen afférokból. Ugyanis annak ellenére, hogy nem vagyok egy Scarlett Johansson, mindenféle idióta (egyértelműen bevándorlók egyébként) szólítgatott le állandóan az utcán, konkrétan elég óvatlan 3 másodperc szemkontaktus, és egyből rád tapad valami barom. (Ennek köszönhetően egyébként legalább 10 szinonimát tudok a kopj le kifejezésre.) A leglidércesebb élményem az volt, amikor valami tunéziai vendégmunkás a Gare St-Lazare közelében letámadott egy buszmegállóban, még voltam akkora naiv, hogy szóba elegyedtem vele, aztán megkérdezte, hogy amúgy buszra várok-e, legalábbis én így értettem. Mondtam, hogy igen, erre megpróbált lekapni a nyílt utcán, hamar rájöttem, hogy itt én a baiser (csók) szót véltem bus-nek, totál sokkot kaptam, elkezdtem visítani, majd szaladtam vagy 20 háztömböt. Aztán egy hétig inkább a flasztert bámultam, mint a szembejövőket, most már magamban beszélek, ez a leghatékonyabb.

Ma kezdődött Bercy-ben, a város legnagyobb mozikomplexumában és tkp. filmes múzeumában a magyar filmhét, A tanút adták ma este, de lelkiismeretes beteg voltam, és itthon maradtam, viszont holnap A régi idők fociján ott leszek.

Hétvégén a St-Jacques parókiáján jótékonysági vásár lesz, én palacsintás lány leszek, vagy ilyesmi, már összeraktuk szükséges a kitűzőket. Klári néni megígérte, hogy az esemény hivatalos kezdete előtt becsempész, hadd válogassak nyugodtan a könyvek között, ez nem egészen tisztességes, de imádkozzatok a lelkemért. Apropó lelkem, ma beszélgettem Klári nénivel, Ljudmila Ulickaja Daniel Stein, tolmács című műve kapcsán, ami amúgy nagyon tetszett, annak ellenére, hogy kicsit Schäffer Erzsébetre emlékeztetett a szerző bizonyos szempontból, de ebben most semmi gonoszság nincs, semmi kifogásom S.E. ellen, olvastam majd az összes kötetét, hagyom magam meghatódni, ahol kell, egyenesen rajonganék érte, ha mondjuk a 7:37-es 72-es trolira való várakozásban is meglátná a régi rendet és az ősök bölcsességét, nem csak a kétkezi mezőgazdasági munkában, na de, vissza Klári nénire. Teljesen liberális nézeteket vall, pedig korábban az ellenkezőjét gyanítottam, nem zavarják a nem katolikusok, mindenki mehet a mennybe véleménye szerint, csak a főbb parancsolatokat kell betartania hozzá, magyar nyelvű teológiát nem olvas egyébként, mert avíttnak tartja úgy egészében, azt hiszem, megveszem majd neki Varga Mátyás esszékötetét, gyanúm szerint eléggé egyformán gondolkoznak. Amúgy, szinte csak hívő keresztényekkel vagyok körülvéve, ilyen se volt még.

Ma egyébként hullámokban öntött el az általános emberszeretet, főleg Ulickajának és Kornéliának köszönhetően (vagy a láznak). Annyi embert ismertem meg az elmúlt két hónapban, akik gyökeresen mások, mint én, szokásom ellenére igyekszem nem sokat faggatózni, de lenyűgöznek. Van itt például egy lány, szívóssága és ijesztő intelligenciája ellenére van benne valami méltóságteljes elesettség, nem is tudom, de még talán sose szerettem meg ilyen hamar senkit.

La Pagode

Itt voltam amúgy tegnap, ez egy mozi, egy pici kerttel, ami tulajdonképpen teázó.

Szóval, vannak ezek a hosszabb beszélgetések, tegnap előtt egy német lánnyal, tegnap egy francia sráccal. Amik mindig ugyanúgy kezdődnek, nehéz ez a francia, jaja, észrevetted már, hogy passé composé helyett passé simple-et használnak írásban, ja, tök durva, de azért igyekszem, jaja, én is/ó, nagyon jól beszélsz, a kis hibák miatt ne zavartasd magad, amúgy milyen az egyetem, blabla, és úgy fél óra után jönnek a szokásos dolgok, mit hagytál otthon, Budapest, barátaid, szerelem, ott is a jobb oldal van kormányon, vagy nálatok még szocializmus van (Max megkérdezte tőlem, hogy mennyi az időeltolódás Budapest és Párizs között, ezek tényleg azt hiszik, hogy Magyarország valahol Ázsiában van, csak azért bocsátom meg neki, mert új-kaledónai…), itt ez a hülye Szárkó. Szóval a másik barátságos, verbális letapogatása, ismerkedés, ilyesmi. És akkor úgy 1,5-2 óra után elkezded magyarázni, hogy hát ez a helyzet milyen bizarr, hogy nincsenek itt a megszokott mérföldkövek, amikhez képes meg szoktad határozni magad, hogy mit gondolsz az irodalomról, a politikáról, a jelenleg hipotetikus múzeum-negyedről a Felvonulási téren, stb., mert a másinak fogalma sincs arról, hogy mi volt a szocializmus, a Felvonulási tér, sőt, eleve a felvonulás, mert egyikőtök biztosan nem ismeri a megfelelő szót, szóval küszködsz, egyrészt, hogy megtaláld a lehető legpontosabb definíciót, aztán, hogy eltaláld, hogy ezen definíciók hím-, avagy nőneműek. Aztán meg elröhögöd magad, mert rájössz, hogy itt most épp a kedves, ám halál pontosan definiált mindennapi éned próbálja kontextusba helyezni magát, ami tök hiábavaló, mert ha egyszer csak beléd enné magát egy ufókukac, mint a Man in black valahányadik részében, a másik akkor se venné észre, hogy nem te vagy, mert hát miről, szóval miatta is teljesen felesleges, meg magad miatt is persze, mert ez nem a te életed, hanem az elkövetkezendő pár éved összevont, gigantikus cigi-és ebédszüneteinek összessége, és hát amúgyis vanitatum vanitas. Úgyhogy végül megkínálod a másikat a söröddel/almáddal/akármi, hogy nehogy azt higgye, hogy rajta nevetsz, és megbeszélitek, hogy hétvégén megnéztek valami múzeumot.

Szóval, mintha puszta fizikai létezővé redukálódtam volna, én vagyok a lány, akinek az az anyajegye van, ennyit lehet rólam tudni. És ami a legérdekesebb, hogy tulajdonképpen akár ezt is lehet szeretni bennem.

A tegnap este azért minden elszántságom ellenére házibuliba torkollott valahol a 6. kerületben. A házibuli, mint olyan, Erasmusosok között annyira nem működik, mivel baromi nehéz megfizethető albérletet találni, és azt is csak a külvárosban lehet, úgy 15 db papír felmutatásával, miszerint van francia bankszámlád, büntetlen előéletű vagy, azt se tudod, mi az az alkohol (legfeljebb, ha vegyész vagy, de akkor is keresztet vetsz a gondolatra), sose fogyasztottál kábítószert és időd 100%-át tanulással töltöd. Aztán egy jobb helyet az ember nem tesz kockára. Viszont tegnap egy srácnál kötöttünk ki, aki szakmai gyakorlaton van a Finlandiánál, tehát egyrészt egy komplett lakást bérel, másrészt pedig volt vagy 5 üveg mangós vodkája, mi is vittünk ezt-azt, jó volt. Találkoztam az első francia fiúval, aki kérés nélkül képes volt arra a bonyolult mutatványra, hogy követhető tempóban, szépen tagolva beszéljen, teljesen le voltam nyűgözve. Egy német lány Kelly Clarkson és Lady Gaga munkásságát vetette össze úgy 10 mangósvodkáskóla után (ami egyébként rosszabb ebben a kombinációban, mint Janiék pálinkája, és ezzel mindent elmondtam), én figyelmes hallgatóságnak bizonyultam, csak aztán egy idő után ráébredtem, hogy fogalmam sincs, ki a fene az a Kelly, de aggodalomra nincs ok, már rágugliztam azóta. Szóval jó volt, kellően szürreális, és szerencsére a diszkót sikerült elsunnyognom, pont elég volt a múltkori fülharapós este. Egyébként továbbra is a mázlista nyomik mintapéldánya vagyok, amikor hazafelé indultam, és egy totál ismeretlen utca kellős közepén, a térképemet fejjel lefelé tartva, fókuszálási nehézségekkel küzdve próbáltam megállapítani, hogy most akkor a Szajna melyik partján is vagyok, megállt előttem a megfelelő éjszakai busz, a sofőr kiszólt, hogy akarok-e a Montparnasse felé menni, mert akkor pattanjak fel gyorsan. Apropó, a GPS tényleg a világ legjobb találmánya, csak még nem jöttem rá, hogy hol találom tömegközlekedéses útvonaltervezést.
Ma Klári néni megosztotta velem a petrezselymes csigáit ebédre, kicsit lelkiismeret furdalásom volt, hogy megeszem a gyerekkori barátimat (Tiszalökön nyaranként mindig csigafarmot eszkábáltam két fenyőfa közé, és őket abajgattam egész nap), de hát annyira finomak, rájöttem, hogy azt a gumiízű csigát, amit régen a Latin negyedben ettem, csak egy hozzám hasonlóan pocsék szakács tolhatta el.

Versailles érdekes volt, egyrészt borzasztó volt a tömeg, másrészt a forradalom után elcsórt, megrongált és elkallódott tárgyak pótlásai valahogy annyira nem idézték vissza a régi fényt, bár lehet, hogy csak a tömegiszony tett ilyen hálátlanná, de pl. a Tükörtermet egyáltalán nem így képzeltem, kicsit olcsónak tűnt. Viszont a Nagy-, és Kis-Trianon kastélyok szerencsére turista-lankasztóan távol vannak a "főkastélytól", és szimpatikusabbak is, különösen a rózsaszín (mint megtudtam, languedoci) márvánnyal borított nyitott oszlopcsarnok, na az a nagybetűs elegancia. Megvolt azért a borongás a békeszerződésen is, János mesélt valami anekdotát arról, hogy Apponyi már ott elvesztette a franciák szimpátiáját, amikor lézongroát mondott lé ongroá helyett a legelső mondatban. Mondjuk nem vagyok biztos benne, hogy a les hongrois szerepelt egyáltalán az első mondatban, mivel még sose láttam a beszédet franciául, meg persze amúgyis mindegy, a városi legendákat ne háborgassuk, de azért megpróbáltam megnézni, viszont gugli többet tud Kelly Clarksonról, mint a magyar történelemről.

Anna régi lektoránál kávéztunk délután, elvitt minket a labdaházhoz is, ahol az eskü volt (mi amúgy azt hittük, hogy az eskü a tuileries-i labdaházban volt, szegény francia fiú hüledezett is, hogy hogy élhettünk így idáig), persze zárva volt. A városi könyvtárba is betévedtünk, megvannak az eredeti XV. Lajos korabeli könyvszekrények, az ajtók feletti medalionokban európai városok látképei, azt hittem besírok, ráadásul kiállítás volt középkori orvosságos könyvekből, amikre eléggé rákattantam előző félévben, de mivel nem akartam a többiek agyára menni, önuralmat gyakoroltam.
És a legfőbb hír, ma skype-oltam a nagymamámmal, nagyon büszke vagyok rá, ez az Erasmus fejleszti az egész család informatikai készségeit, még a végén túlszárnyaljuk Flakont.

Elkezdtem írni a szemináriumi dolgozataimat, az egyiket a Musée de la vie romantique-ról, ez a Montmartre-on egy hangulatos, ám szerencsére 10 oldalban elemezhető mértékben pici múzeum, a másikat Vajdáról fogom Goldbergnek, az én kedvenc professzoromnak. Továbbra sincs francia szövegszerkesztőm, ez egyrészt kínos, másrészt viszont megnyugtató, mert ismerve a „kitűnő” helyesírásomat, nem tudom, ki akadna ki előbb, a szövegszerkesztő, vagy én. Majd Klári néni és a harmadikon lakó szociológusbácsi fogják átolvasni az esszéket, mindketten önként jelentkeztek (azaz, Klári néni jelentkezett önként mindkettejük nevében, szóval bácsi lehet, hogy még nem is tudja, vagy pedig a pokolba kíván).

Tehát alapvetően a St Genevieve-ről elnevezett könyvtárban ülök a Pantheonnál, egy élmény, több szempontból is, egyrészt gyönyörű az olvasóterem, másrészt a konnektorokat rég kitépkedték az elegáns tölgyasztalokból, ami megmaradt, az definíció szerint a radiátorok mellett van. A franciákat egyébként nem nagyon zavarja az időjárás és hasonló jelentéktelen környezeti tényezők, zuhogó esőben is kétcentis miniszoknyában és tizenkét centis tűsarkúban járnak, illetve 18 fokban is simán fűtenek, tehát választhatok, vagy megsülök, vagy kézzel írok és otthon begépelem. (Megsülök, nyilván.) A helyzet akkor a legjobb, amikor 14:27-kor elér hozzám a napsütötte sáv.

Egyébként mielőtt komolyan megsajnálnátok, hogy a gonosz egyetem könyvtárba kényszerít kikeletkor, bevallom, hogy nekem csak a szemeszter végén a szóbeli vizsga lenne kötelező, tulajdonképp önként írom az esszéket, elvégre így tanulnak meg az emberek normálisan idegen nyelveket, remélem.

Ami nagyobb probléma, hogy tegnap Louise cipőlopkodósat játszott, és hiába fenyegetőztem és könyörögtem felváltva, nem volt hajlandó visszaszolgáltatni őket, tehát most van egy fél pár lila plüsspapucsom és egy elég meggyötört pár fekete félcipőm, ezeket tudom kombinálni. Mikor eljöttem az egyetemre reggel, hagytam egy levelet neki, amiben kilátásba helyezem, hogy este agyon fogom ütni, de ugye akkor ő már hetedhét határon túl lesz, úgyhogy csak Klári néni intervenciójában bízhatok. Holnap Annával és a bátyjával megyek Versailles-ba, jelen állás szerint mezítláb. Eléggé elborzaszt a gondolat, hogy elvileg előfordulhat, hogy egyszer sokgyerekes családanya leszek, addigra kéne növesztenem valami tekintélysugárzó aurát, mert egyelőre még a 8 éves Oscar (vagy Oskar, össze-vissza írja) is csak kikacag, ha háborgok, hogy ne üvöltesse a nyamvadt tévés gyerekvetélkedőt, a végén meg valahogy mindig odaülök versenyezni, hogy ki tudja a választ több mesehősös kérdésre (és durva, de én, háhá). 

Közben azért keresgéljük a jó párizsi szórakozóhelyeket, Annikával és egyéb németekkel megyünk vmi jazzkoncertre a hétvégén, ami kedves RER megállóban ácsorgó fiatal francia szerint jó lesz, ill. Max-szal valami helyre, amiről nem volt hajlandó semmi közelebbit elárulni, ez ébreszt némi kételyt bennem, dehát rákenrol. Apropó rock'n'roll, a Subi új albuma kapcsán meghallgattam a régieket tegnap fordítgatás közben, és hát igen, régi szép idők, inkább képzelje el mindenki magának, nem csinálok ebből a blogból valami bizarr intim szörnyeteget, rögvest tépek is vissza a jegyzeteimhez.

 

pókica

A szívem mélyén mindig is féltékeny voltam Annura Václáv miatt, na de ennek vége, köszönhetően a nagyjából 4 éves jótevőmnek, aki elhagyta ezt a kis pókot. Most vagy nevet adok neki, vagy odaadom Max húgának. Tudom, hogy melyik az érett döntés, na de mégis, már vagy 10 éve nem volt ilyesmim. Esetleg szülhetnétek gyorsan egy gyereket a pókhoz, kedveseim.

Ja és a jó hír, anya hazavitt 3 üveg gesztenyelekvárt, azé, aki hamarabb jelentkezik érte, nyíregyháziak előnyben, hajrá.

a már emlegetett Matta

Matta 1945-ös Xpace and the Ego című képe, "az ember természeti, politikai és morális katasztrófákkal szembeni tehetetlenségének szimbóluma", hogy a Pompidou némileg felvágós leírását idézzem. Alul Éva habzsolja az éden összes gyümölcsét, feljebb egyéb perverz dolgok, részletekbe nem bocsátkoznék, hisz jólnevelt lányka vagyok :)

Amikor anyukám 91 körül Párizsban volt, csinált pár képet, az egyiket erről, a Pompidou melletti szökőkútban lakó színes srácról és a kígyóról ott előtte. Amikor megláttam, teljesen odavoltam, folyton ezt szorongattam, egy idő után rajta maradtak az izzadt kis ujjlenyomataim, aztán el is szakadt talán. Nem is tudtam, hogy van olyan, hogy Eiffel torony, azt gondoltam, itt minden ilyen. És végülis, tulajdonképpen létezik a megfelelő nézőpont.

Szóval, voltunk anyával Fontainebleau-ban, Annika némileg pipa volt, hogy nélküle mentem, de tekintve idegennyelvi ismereteink lehetetlen kombinációját, nem lett volna túl nagy móka hármasban. Annak ellenére, hogy a Bourbonok és Napóleonék lakberendezési elveit nem igazán osztom, mivel ők láthatóan hittek a bútorok és a selyemtapéta hasznosságában, azt el kell ismernem, hogy a mesterséges tó közepén lévő uzsonnázó pavilon azért nagyon cuki. 
Más, megnéztem az Emberek és istenek című francia filmet, hát ti ne tegyétek. Az első másfél órában a szorgos hupikék törpikék segítik a helyieket, aztán jön némi para, majd egy utolsó vacsora jelenet, visszafogottan caravaggio-s fénykezeléssel a Hattyúk tavára (de legalább felébredtem a zajra), aztán besétálnak a szerzetesek a ködbe, de nem is ez az érdekes. A perdöntő információt Klári néni szolgáltatta fél 11 felé, amikor hazajött az operából. Van egy jelenet, amikor helyi lány és legszimpibb francia szerzetes beszélgetnek, na az egy az egyben improvizáció volt. A következők hangzanak el kb.: XY testvér, mit gondol a szerelemről? Hát az egy őrült, veszélyes, gyönyörű érzés, ami átveszi felettünk a hatalmat. XY testvér, volt már ön szerelmes? Igen, voltam, többször is, de aztán jött egy, mindnél hatalmasabb érzés, és ez már több mint 60 éve tart.
Na de most komolyan, 8 éves korom óta arról faggattam a helyi papbácsikat, hogy mit gondolnak erről, gondolom a másik 76 db hittanos is ezt tette, azelőtt pedig az összes valaha volt elsőáldozó generáció úgyszintén. Pontosan ugyanez a válasz hangzik el az idők kezdete óra újra és újra. Ennél már csak az lehetett volna távolabb az improvizációtól, ha helyi lány megkérdi, hogy testvér, maga hogyhogy ilyen erős, sose kételkedik?, testvér meg megsúgja neki a meglepő választ, hogy gyermekem, hát kételkedés nélkül nincsen igazi hit, tudod, Tamás, az apostol stbstb. Ellenben A király beszédében Colin Firth tök jó volt, Annika mondta is, hogy továbbra is szerelmes belé.
Megint más, reggel voltam az Emmaüs jótékonysági vásárán Annával, kedves keresztények oda viszik be megunt dolgaikat, amit aztán olcsón meg lehet venni, használt mikrótól a bőrnacin át virághagymáig minden van. Ma majdnem elcsábultam egy egyeurós baba-memóriajátékra, ilyen kis tengeri lényeket kellett párosítgatni, polipot, pici rákot, langusztát, tengeri csillagot, annyira édesek voltak, és rá is volt írva a kártyákra a nevük, de aztán észrevettem, hogy 21 éves vagyok, esetleg kereshetnék más alternatívákat is a nyelvtanulásra, és hát leginkább biztosan féltékeny lenne a fekete kalapos hasbro márkájú lila bébipókom, akit a Luxembourg-kertben találtam.
Roppant dinamikusan fejlődik a francia nyelvtudásom, Louise már nem minden mondatom után röhög ki, bár azért akkor, amikor pensé (gondolat) helyett pansement-t (sebtapasz) találok mondani, nem tudja megállni, hát meg tudom érteni szegényt.
Egyébként meg egyre több francia csoporttársammal kezdek jóban lenni, életemben nem voltam még ilyen barátságos, már tudom, hol vannak az egyetemen az ingyen Le Figaro-k, több buszt ismerek, mint Budapesten (mondjuk ez nem nagy dolog, lévén az elmúlt 1,5 évemet a 72-es trolin, a kék metrón és a 47-49-esen töltöttem), és lassan utalják az ösztöndíjamat is, el se hiszem, ez a heti leltár.

hasznos tanácsok királyi sarjaknak

 

Nem eszem kézzel a csirkehusit, nem állok fel az asztaltól az étkezés végéig. 

Sosem felejtem el mondani, hogy köszönöm és kérlek, nem könyökölök az asztalon.
Legyetek jó királylányok és királyfik, míg haza nem érek.

Hát igazából az van velem, hogy kezdenek kialakulni a hétköznapjaim. Most képzeljétek el az idevonatkozó részeket A varázshegyből,  pont úgy semmisül meg az időérzék, a kialakuló napirenddel egyszerre.

Egy héten háromszor az egyetemen vagyok, jegyzetelek, jegyzeteket kuncsorgok, Monsieur Goldberg előadás közben olykor odaszól nekünk, hogy "Ca va Erasmus, minden oké?", mi mondjuk Annikával, hogy oui, vagy rákérdezünk valamire, aztán elmegyünk ebédelni, aztán haza, együtt a Luxembourgig vagy a Port Royal-ig, én a könyvtárak fura szabályairól magyarázok, ő a szakdolgozatáról, aztán megbeszéljük, hogy most már tényleg elmegyünk Fontainebleau-ba, vagy legalább a Louvre-ba, megnézni a fontainebleau-i iskola képeit, néha el is megyünk, legalább a Louvre-ba.

A héten kétszer a Pompidou könyvtárában vagyok, ahol egyébként a jószerencse igencsak felvitte a dolgomat az utóbbi időben, mivel az egyik könyvtáros néni magyar folyóiratokat leltáraz egy hete, és megkért, hogy egy-két egyszerű dolgot fordítsak le neki (szerkesztő, "a címlapot készítette", nyomda, ilyesmi), úgyhogy azóta meglepően gyorsan érkeznek a könyveim. Szóval, ott jegyzetelem a kötelezőket és mindenféle roppant hasznos és hétköznapi kifejezést szótárazgatok, jelenleg épp az Orsay egyik fotókiállításával kapcsolatban, úgy kettő-három felé az agyamra megy, füstölgök magamban, hogy utálom ezt a nyelvet, sose fogom megtanulni, és életem végéig marhapásztor szeretnék lenni Újfehértó határában, aztán megunom magam, átnézek Maxhoz, mikor hova, attól függ, melyik részre van beosztva, tíz mondat után rájövök, hogy franciául csevegni tökre nem pihentető, erre ő csodálkozik, hogy ,,Hát de te nem franciául gondolkodsz?", én méltatlankodom, hogy ,,Ember, hát nem tűnt föl, hogy a s'asseoir igét sem tudom normálisan elragozni, tippelj már, milyen nyelven gondolkodom vajon?", ő továbbra is értetlenkedik, elragozza nekem az összes létező igeidőben, a passé simple-nél már fontolgatom, hogy a mellettünk lévő 5 méter hosszú Matta képpel agyonütöm, de ekkor ránézek a Mattára, rájövök, hogy mennyire szeretem, meghatódom, meggyőzöm magam, hogy hát ha ez a chilei is megtanult franciául, akkor én is, és megyek vissza a könyvtárba. A könyvtár zár fél hatkor, a Pompidou fél kilenckor, úgyhogy vagy ott lógok még, vagy átmegyek egy másik könyvtárba.

Oskarral (a 8 éves unoka) való viszonyom szenvedett egy kisebb törést, amikor egyik este meztelenül rohangált a fürdő és a szobája között, én meg véletlenül arra jártam és megláttam. De most már megint szóba áll velem, szóval túl van a pironkodáson.

Voltunk Chateau Vincennes-ben Irinával és Ruxandrával, és még sok egyéb útközben összeszedett románnal, nagyon jó volt, szép a kápolnája, és megvan a középkori hangulat, a lakótoronyba az első szinten lehet bemenni, utána a belső lépcsőkön fel és le (védelmi okokból volt ilyen bonyolult a ki- és bejárás), V. Károly hálószobája és gardróbja nem valami nagy, őszintén szólva elég hálás vagyok, hogy a XXI. században élek, van kontaktlencse, angol wc és deréköv, nincs háború (felénk), hetente egyszer mosakodó szolgák és mindenféle brutális lakoma több tonna marhahússal (ja, egyébként sokat fejlődtem, a marha- és disznóhúson kívül bármit képes vagyok megenni pókerarccal, és viszonylag meggyőzően megdicsérni, ami mondjuk a St-Jacques kagyló esetében nem lebecsülendő teljesítmény, azóta megkóstoltam, tudom, hogy nincs ízlésem,  dehát sose volt még ennyire durva).

Megtaláltam a férfit, akinél Trauner hagyatéka van, most várom a válaszát, úgyhogy meglehet, még szakdolgozatom is lesz. A hajamról végképp lekopott a festék, és úgy a tizedik üveg gesztenyelekvárnál járok. Holnap után jön az anyukám! Remélem, hogy veletek is minden oké, írjatok meg minden pletykát, nem akarok lemaradni ;)

képek

St-Germain.

Euterpé, vagy csak valami jó csaj a Rue de Seine mellett. 

St-Denis kriptájában nem bírják a démonokat, XIII. századi oszlopfő mészkőből.

Flaki eltitkolt könyvesbolt-hálózata: Mona Lisa --> Mona Lisait (Mona olvasott). Haha.

Krókusz, tulipán vagy valami ilyesmi, a St-Jacques torony tövében, a Chatelet-nél kezdte idén a tavasz.

:-*

Antoine Pevsner feje ezúton is puszil mindenkit a Pompidou állandó kiállításáról ;)

képek

 Hajni, Irina, Ruxandra és én

Hajni, Anglia és én

Ha valaki eddig nem hitt volna nekem, itt a bizonyíték, hogy tényleg Párizsban vagyok, most küldte a képeket Ruxandra. Parc de Bercyben pózolunk, a már nem emlékszem melyik országot ill. az Angliát ábrázoló dögös kis figurával.

Tegnap voltam St-Denisben, ami ma Párizs kissé tré külvárosa (,,kevésbé frekventált", ahogy az a kedves fogorvos lány fogalmazott, aki elkísért Suger apát katedrálisáig, gondolom elég elveszettnek tűntem), nevét Dénesről kapta, Párizs első püspökéről, akit itt temettek el a 3. században. Én egyébként Kornélia beszámolója alapján rosszabbra számítottam, semmi különös, kínai jellegű ruha- és bizsuboltok a sétálóutcában, szélben kavargó szemét, vurstli és bolhapiac a katedrális előtt, olyasmi, mint Nyíregyházán a Hatzel téren szombatonként, kínaiak, négerek, indiaiak, lerobbant házak, gesztenyés bácsi, furcsa, számomra teljesen érthetetlen akcentusok. Turisták alig, úgyhogy nyugodtan olvasgattam a jegyzeteimet, bámultam a kilencvenes évek elején restaurált ablakokat, a XIII. századi sírkőlapokat, amíg lilára nem fagytam, aztán iszkoltam vissza a metróhoz.

szép nap a mai,

mert ma szóltam hozzá először egy előadáshoz, ráadásul értelmesen, és kétszer is, és van még itthon gesztenyelekvár. na megyek is úszni a boldogságban és a gesztenyében.