Szóval, vannak ezek a hosszabb beszélgetések, tegnap előtt egy német lánnyal, tegnap egy francia sráccal. Amik mindig ugyanúgy kezdődnek, nehéz ez a francia, jaja, észrevetted már, hogy passé composé helyett passé simple-et használnak írásban, ja, tök durva, de azért igyekszem, jaja, én is/ó, nagyon jól beszélsz, a kis hibák miatt ne zavartasd magad, amúgy milyen az egyetem, blabla, és úgy fél óra után jönnek a szokásos dolgok, mit hagytál otthon, Budapest, barátaid, szerelem, ott is a jobb oldal van kormányon, vagy nálatok még szocializmus van (Max megkérdezte tőlem, hogy mennyi az időeltolódás Budapest és Párizs között, ezek tényleg azt hiszik, hogy Magyarország valahol Ázsiában van, csak azért bocsátom meg neki, mert új-kaledónai…), itt ez a hülye Szárkó. Szóval a másik barátságos, verbális letapogatása, ismerkedés, ilyesmi. És akkor úgy 1,5-2 óra után elkezded magyarázni, hogy hát ez a helyzet milyen bizarr, hogy nincsenek itt a megszokott mérföldkövek, amikhez képes meg szoktad határozni magad, hogy mit gondolsz az irodalomról, a politikáról, a jelenleg hipotetikus múzeum-negyedről a Felvonulási téren, stb., mert a másinak fogalma sincs arról, hogy mi volt a szocializmus, a Felvonulási tér, sőt, eleve a felvonulás, mert egyikőtök biztosan nem ismeri a megfelelő szót, szóval küszködsz, egyrészt, hogy megtaláld a lehető legpontosabb definíciót, aztán, hogy eltaláld, hogy ezen definíciók hím-, avagy nőneműek. Aztán meg elröhögöd magad, mert rájössz, hogy itt most épp a kedves, ám halál pontosan definiált mindennapi éned próbálja kontextusba helyezni magát, ami tök hiábavaló, mert ha egyszer csak beléd enné magát egy ufókukac, mint a Man in black valahányadik részében, a másik akkor se venné észre, hogy nem te vagy, mert hát miről, szóval miatta is teljesen felesleges, meg magad miatt is persze, mert ez nem a te életed, hanem az elkövetkezendő pár éved összevont, gigantikus cigi-és ebédszüneteinek összessége, és hát amúgyis vanitatum vanitas. Úgyhogy végül megkínálod a másikat a söröddel/almáddal/akármi, hogy nehogy azt higgye, hogy rajta nevetsz, és megbeszélitek, hogy hétvégén megnéztek valami múzeumot.

Szóval, mintha puszta fizikai létezővé redukálódtam volna, én vagyok a lány, akinek az az anyajegye van, ennyit lehet rólam tudni. És ami a legérdekesebb, hogy tulajdonképpen akár ezt is lehet szeretni bennem.