Hát igazából az van velem, hogy kezdenek kialakulni a hétköznapjaim. Most képzeljétek el az idevonatkozó részeket A varázshegyből,  pont úgy semmisül meg az időérzék, a kialakuló napirenddel egyszerre.

Egy héten háromszor az egyetemen vagyok, jegyzetelek, jegyzeteket kuncsorgok, Monsieur Goldberg előadás közben olykor odaszól nekünk, hogy "Ca va Erasmus, minden oké?", mi mondjuk Annikával, hogy oui, vagy rákérdezünk valamire, aztán elmegyünk ebédelni, aztán haza, együtt a Luxembourgig vagy a Port Royal-ig, én a könyvtárak fura szabályairól magyarázok, ő a szakdolgozatáról, aztán megbeszéljük, hogy most már tényleg elmegyünk Fontainebleau-ba, vagy legalább a Louvre-ba, megnézni a fontainebleau-i iskola képeit, néha el is megyünk, legalább a Louvre-ba.

A héten kétszer a Pompidou könyvtárában vagyok, ahol egyébként a jószerencse igencsak felvitte a dolgomat az utóbbi időben, mivel az egyik könyvtáros néni magyar folyóiratokat leltáraz egy hete, és megkért, hogy egy-két egyszerű dolgot fordítsak le neki (szerkesztő, "a címlapot készítette", nyomda, ilyesmi), úgyhogy azóta meglepően gyorsan érkeznek a könyveim. Szóval, ott jegyzetelem a kötelezőket és mindenféle roppant hasznos és hétköznapi kifejezést szótárazgatok, jelenleg épp az Orsay egyik fotókiállításával kapcsolatban, úgy kettő-három felé az agyamra megy, füstölgök magamban, hogy utálom ezt a nyelvet, sose fogom megtanulni, és életem végéig marhapásztor szeretnék lenni Újfehértó határában, aztán megunom magam, átnézek Maxhoz, mikor hova, attól függ, melyik részre van beosztva, tíz mondat után rájövök, hogy franciául csevegni tökre nem pihentető, erre ő csodálkozik, hogy ,,Hát de te nem franciául gondolkodsz?", én méltatlankodom, hogy ,,Ember, hát nem tűnt föl, hogy a s'asseoir igét sem tudom normálisan elragozni, tippelj már, milyen nyelven gondolkodom vajon?", ő továbbra is értetlenkedik, elragozza nekem az összes létező igeidőben, a passé simple-nél már fontolgatom, hogy a mellettünk lévő 5 méter hosszú Matta képpel agyonütöm, de ekkor ránézek a Mattára, rájövök, hogy mennyire szeretem, meghatódom, meggyőzöm magam, hogy hát ha ez a chilei is megtanult franciául, akkor én is, és megyek vissza a könyvtárba. A könyvtár zár fél hatkor, a Pompidou fél kilenckor, úgyhogy vagy ott lógok még, vagy átmegyek egy másik könyvtárba.

Oskarral (a 8 éves unoka) való viszonyom szenvedett egy kisebb törést, amikor egyik este meztelenül rohangált a fürdő és a szobája között, én meg véletlenül arra jártam és megláttam. De most már megint szóba áll velem, szóval túl van a pironkodáson.

Voltunk Chateau Vincennes-ben Irinával és Ruxandrával, és még sok egyéb útközben összeszedett románnal, nagyon jó volt, szép a kápolnája, és megvan a középkori hangulat, a lakótoronyba az első szinten lehet bemenni, utána a belső lépcsőkön fel és le (védelmi okokból volt ilyen bonyolult a ki- és bejárás), V. Károly hálószobája és gardróbja nem valami nagy, őszintén szólva elég hálás vagyok, hogy a XXI. században élek, van kontaktlencse, angol wc és deréköv, nincs háború (felénk), hetente egyszer mosakodó szolgák és mindenféle brutális lakoma több tonna marhahússal (ja, egyébként sokat fejlődtem, a marha- és disznóhúson kívül bármit képes vagyok megenni pókerarccal, és viszonylag meggyőzően megdicsérni, ami mondjuk a St-Jacques kagyló esetében nem lebecsülendő teljesítmény, azóta megkóstoltam, tudom, hogy nincs ízlésem,  dehát sose volt még ennyire durva).

Megtaláltam a férfit, akinél Trauner hagyatéka van, most várom a válaszát, úgyhogy meglehet, még szakdolgozatom is lesz. A hajamról végképp lekopott a festék, és úgy a tizedik üveg gesztenyelekvárnál járok. Holnap után jön az anyukám! Remélem, hogy veletek is minden oké, írjatok meg minden pletykát, nem akarok lemaradni ;)