Láttam egy plakátot a Boulevard Raspail-on sétálgatva, egy Lolita Lempickás-fejű kalapos nő volt rajta kicsit fauve-os, narancsos-pirosas-zöldes színekkel, az École de Paris képeit kiállító múzeumot reklámozta, én meg el is mentem, mert ígéretesnek tűnt, meg mert a Borgiák tárlatnál ebben az életben már a Jósa András Múzeum se lehet rosszabb. Ja, mi is az École de Paris (Párizsi Iskola)? Ezt pontosan senki sem tudja, most eltekintek a részletes művészettörténeti vekengéstől, maradjunk annyiban, hogy külföldi művészek gyűjtőneve, akik a XX. században Párizsban dolgoztak. Hát a múzeum főleg egy sokadvonalbeli Maurice Mendjizky nevű lengyel festő műveivel van tele, meg a fiáéival, és cseles módon nyilván a legjobb munkát rakták a plakátra, tehát mondhatnám, hogy a múzeum teljes csalódás, és ha én lennék a Michelin-baba, kihagynám a gájdomból, de ez csak félig igaz. Szerintem (és pl. Fülöp Lajos szerint, szóval véleményem legkevésbé se eredeti) nagyon tanulságos nem annyira jó képeket nézegetni, mert rajtuk keresztül könnyebb megérteni, hogy mért is jók a nagy nevek, szóval most következzék A -liga kontra B-liga összeállítás.
 |
| A náci halálhóember és a bárgyú pápa, Mendjisky-től, 40-es évek eleje, Az gyógyítók, George Grosz, Die Pleite, n°3, avril 1919 |
 |
| Mendjisky: A mocsári szörny/Jacques Prévert portréja (1941, olaj, vászon, 61 x 50 cm) és Matisse: A zöld vonal/Madame Matisse (1905, olaj, vászon, 40 x 32 cm, National Gallery of Denmark). A fauve-nak nevezett festők kitalálták, hogy ha két komplementer színt (itt pl. zöld és piros) közel rakunk egymáshoz egy képen, akkor az furán, de nagyon jól néz ki, vibrál, nem lehet nem oda nézni. Viszont ha ráöntünk a vászonra két vödör vöröset és zöldet, az talán egészen apró túlzásnak tűnhet, vagy kéthetes hullának az apokaliptikus naplementében. |
 |
| A mocsári szörnynek a szeme se áll jól, és Van Gogh: Önarckép tavasszal (1887, olaj, karton, 42 × 33,7 cm., Art Institute of Chicago) A van gogh-os vastag ecsetvonásokkal felvitt több réteg festék és az uborkás arcpakolás között van némi nem elhanyagolható különbség. |
 |
| Kicsit kókadt csendélet Alexis Gritchenkotól, (1925, olaj fatáblán, 62 x 44 cm) a csendélet mint mészárlás, Soutine Rájája, (1924 körül, olaj, vászon, MoMA). ((Amúgy sokkal jobban néz ki ez az orosz így fotón, mint élőben, be kell vallanom. Ezért is kell megnézni mindent élőben.)) | | | | | | | | |
|
|
|
|
|
|
És végül két kép a múzeumról, ami korábban műteremként funkcionált. Nagy terek, hatalmas üvegfelületek, tényleg csodás az épület, remélem, hogy nagyjából el tudjátok képzelni. Sajnos a képeim nem lettek jobban attól, hogy épp géppel csináltam őket, nem pedig az 5000 forintos telefonommal. Valószínűleg javíthatatlanul béna vagyok, de sajnos lámpafénynél túl sárga, természetes fénynél túl kék képeket csinál a fényképező, hiába állítgatom. Ezeknek még babráltam is a színegyensúlyával, mégse lett sokkal jobb, szóval szívesen fogadok hasznos tanácsokat.
 |
| Fent a Lempickás plakátlány, lent pedig a valóság. |
