Többek között azért is gyönyörű egyetemistának lenni Párizsban, mert visszajött pár, a múlt ködébe veszett gesztusom. Konkrétan úgy tanulok, hogy olvasok valamit, aztán megpróbálom sommázva előadni magamnak, persze franciául, nagyjából úgy megy, mint gimi másodikban vagy harmadikban az angol szónoki verseny előtt, sétálok az utcán vagy ülök itthon, magamban beszélek és jobbra-balra hadonászok az intenzívebb gondolatáramlás érdekében (erről anno azután szoktattam le magam komoly erőfeszítések árán, hogy véletlenül pofán vágtam egy osztálytársamat egy eszmecsere hevében). Tegnap előtt az egyéves vendégünk, Lalu ezen például nagyon jól szórakozott, azt fejtegettem neki, hogy Kandinszkij miként jut arra a következtetésre, hogy a XX. század képzőművészete szükségszerűen az absztrakció felé halad. Aztán egy idő után elkezdett nevetni rajtam, Klári nénivel konstatáltunk, hogy biztos jobban kedveli a figurális dolgokat. A járókelők viszont általában elmebetegnek néznek, nem mintha különösebben bánnám, már pont kezdett elegem lenni a kellemetlen afférokból. Ugyanis annak ellenére, hogy nem vagyok egy Scarlett Johansson, mindenféle idióta (egyértelműen bevándorlók egyébként) szólítgatott le állandóan az utcán, konkrétan elég óvatlan 3 másodperc szemkontaktus, és egyből rád tapad valami barom. (Ennek köszönhetően egyébként legalább 10 szinonimát tudok a kopj le kifejezésre.) A leglidércesebb élményem az volt, amikor valami tunéziai vendégmunkás a Gare St-Lazare közelében letámadott egy buszmegállóban, még voltam akkora naiv, hogy szóba elegyedtem vele, aztán megkérdezte, hogy amúgy buszra várok-e, legalábbis én így értettem. Mondtam, hogy igen, erre megpróbált lekapni a nyílt utcán, hamar rájöttem, hogy itt én a baiser (csók) szót véltem bus-nek, totál sokkot kaptam, elkezdtem visítani, majd szaladtam vagy 20 háztömböt. Aztán egy hétig inkább a flasztert bámultam, mint a szembejövőket, most már magamban beszélek, ez a leghatékonyabb.

Ma kezdődött Bercy-ben, a város legnagyobb mozikomplexumában és tkp. filmes múzeumában a magyar filmhét, A tanút adták ma este, de lelkiismeretes beteg voltam, és itthon maradtam, viszont holnap A régi idők fociján ott leszek.

Hétvégén a St-Jacques parókiáján jótékonysági vásár lesz, én palacsintás lány leszek, vagy ilyesmi, már összeraktuk szükséges a kitűzőket. Klári néni megígérte, hogy az esemény hivatalos kezdete előtt becsempész, hadd válogassak nyugodtan a könyvek között, ez nem egészen tisztességes, de imádkozzatok a lelkemért. Apropó lelkem, ma beszélgettem Klári nénivel, Ljudmila Ulickaja Daniel Stein, tolmács című műve kapcsán, ami amúgy nagyon tetszett, annak ellenére, hogy kicsit Schäffer Erzsébetre emlékeztetett a szerző bizonyos szempontból, de ebben most semmi gonoszság nincs, semmi kifogásom S.E. ellen, olvastam majd az összes kötetét, hagyom magam meghatódni, ahol kell, egyenesen rajonganék érte, ha mondjuk a 7:37-es 72-es trolira való várakozásban is meglátná a régi rendet és az ősök bölcsességét, nem csak a kétkezi mezőgazdasági munkában, na de, vissza Klári nénire. Teljesen liberális nézeteket vall, pedig korábban az ellenkezőjét gyanítottam, nem zavarják a nem katolikusok, mindenki mehet a mennybe véleménye szerint, csak a főbb parancsolatokat kell betartania hozzá, magyar nyelvű teológiát nem olvas egyébként, mert avíttnak tartja úgy egészében, azt hiszem, megveszem majd neki Varga Mátyás esszékötetét, gyanúm szerint eléggé egyformán gondolkoznak. Amúgy, szinte csak hívő keresztényekkel vagyok körülvéve, ilyen se volt még.

Ma egyébként hullámokban öntött el az általános emberszeretet, főleg Ulickajának és Kornéliának köszönhetően (vagy a láznak). Annyi embert ismertem meg az elmúlt két hónapban, akik gyökeresen mások, mint én, szokásom ellenére igyekszem nem sokat faggatózni, de lenyűgöznek. Van itt például egy lány, szívóssága és ijesztő intelligenciája ellenére van benne valami méltóságteljes elesettség, nem is tudom, de még talán sose szerettem meg ilyen hamar senkit.