Elkezdtem írni a szemináriumi dolgozataimat, az egyiket a Musée de la vie romantique-ról, ez a Montmartre-on egy hangulatos, ám szerencsére 10 oldalban elemezhető mértékben pici múzeum, a másikat Vajdáról fogom Goldbergnek, az én kedvenc professzoromnak. Továbbra sincs francia szövegszerkesztőm, ez egyrészt kínos, másrészt viszont megnyugtató, mert ismerve a „kitűnő” helyesírásomat, nem tudom, ki akadna ki előbb, a szövegszerkesztő, vagy én. Majd Klári néni és a harmadikon lakó szociológusbácsi fogják átolvasni az esszéket, mindketten önként jelentkeztek (azaz, Klári néni jelentkezett önként mindkettejük nevében, szóval bácsi lehet, hogy még nem is tudja, vagy pedig a pokolba kíván).

Tehát alapvetően a St Genevieve-ről elnevezett könyvtárban ülök a Pantheonnál, egy élmény, több szempontból is, egyrészt gyönyörű az olvasóterem, másrészt a konnektorokat rég kitépkedték az elegáns tölgyasztalokból, ami megmaradt, az definíció szerint a radiátorok mellett van. A franciákat egyébként nem nagyon zavarja az időjárás és hasonló jelentéktelen környezeti tényezők, zuhogó esőben is kétcentis miniszoknyában és tizenkét centis tűsarkúban járnak, illetve 18 fokban is simán fűtenek, tehát választhatok, vagy megsülök, vagy kézzel írok és otthon begépelem. (Megsülök, nyilván.) A helyzet akkor a legjobb, amikor 14:27-kor elér hozzám a napsütötte sáv.

Egyébként mielőtt komolyan megsajnálnátok, hogy a gonosz egyetem könyvtárba kényszerít kikeletkor, bevallom, hogy nekem csak a szemeszter végén a szóbeli vizsga lenne kötelező, tulajdonképp önként írom az esszéket, elvégre így tanulnak meg az emberek normálisan idegen nyelveket, remélem.

Ami nagyobb probléma, hogy tegnap Louise cipőlopkodósat játszott, és hiába fenyegetőztem és könyörögtem felváltva, nem volt hajlandó visszaszolgáltatni őket, tehát most van egy fél pár lila plüsspapucsom és egy elég meggyötört pár fekete félcipőm, ezeket tudom kombinálni. Mikor eljöttem az egyetemre reggel, hagytam egy levelet neki, amiben kilátásba helyezem, hogy este agyon fogom ütni, de ugye akkor ő már hetedhét határon túl lesz, úgyhogy csak Klári néni intervenciójában bízhatok. Holnap Annával és a bátyjával megyek Versailles-ba, jelen állás szerint mezítláb. Eléggé elborzaszt a gondolat, hogy elvileg előfordulhat, hogy egyszer sokgyerekes családanya leszek, addigra kéne növesztenem valami tekintélysugárzó aurát, mert egyelőre még a 8 éves Oscar (vagy Oskar, össze-vissza írja) is csak kikacag, ha háborgok, hogy ne üvöltesse a nyamvadt tévés gyerekvetélkedőt, a végén meg valahogy mindig odaülök versenyezni, hogy ki tudja a választ több mesehősös kérdésre (és durva, de én, háhá). 

Közben azért keresgéljük a jó párizsi szórakozóhelyeket, Annikával és egyéb németekkel megyünk vmi jazzkoncertre a hétvégén, ami kedves RER megállóban ácsorgó fiatal francia szerint jó lesz, ill. Max-szal valami helyre, amiről nem volt hajlandó semmi közelebbit elárulni, ez ébreszt némi kételyt bennem, dehát rákenrol. Apropó rock'n'roll, a Subi új albuma kapcsán meghallgattam a régieket tegnap fordítgatás közben, és hát igen, régi szép idők, inkább képzelje el mindenki magának, nem csinálok ebből a blogból valami bizarr intim szörnyeteget, rögvest tépek is vissza a jegyzeteimhez.