Voltam a katakombákban a román lányokkal és egy magyar erasmusos, Hajni is hozzánk csapódott. Csalódás volt végülis, be kellett látnom, hogy a pont egy embernyi járatokba nem fér be semmi érdekes, és mégcsak nem is féltem, úgyhogy még ez se töltötte ki azt a 45 percet. Az osszárium (csontokkal teli kripta, vagy temetkezésre használt helyiség, sem én, sem a google nem tudunk erre normális magyar szót) meg csak bizarr volt. Ugyanis ahogy terjeszkedett Párizs városa, körbenőtte a régi temetőket, kellett a hely, így kiürítették őket, és az exhumált csontokat a földalatti járatokban helyezték el, aztán néhány évtizede rájöttek, hogy ebből lehet pénzt is csinálni, mert a hülye turisták (lásd pl. én) szívesen lemennek borzongatni, így megnyitották a nyilvánosság számára. Nos, finoman szólva sem kapja el az embert a memento mori élmény, miközben a teremőr üvölt az angol gentlemannel, hogy « nóó fless, nó pá dö tu, misztehr », a hirtelen támadt kavarodást kihasználva pedig a német Jürgen próbál egy 19 cm-es lábszárcsontot belesuvasztani az 5×8 cm méretű farzsebébe (ő még nem tudja, hogy a túra végén táska- és zsebkontroll van, én pedig engedek a kísértésnek és nem figyelmeztetem). Egyébként én tényleg nem értem az embereket, ide félni járunk, nem fotózni, gondolom. 

Azért a délután mindenért kárpótolt. Klári néni csatlakozott a sétámhoz, megmutatta a kerületet, és elvitt a St Jacques templomba is, itt tanít hittant, tehát mindenki ismeri, és mindenhez van kulcsa. Ez a Compostelába vezető zarándokút első megállója (a Châtelet-től, a Tour St Jacques-tól indul a menet), az útbaeső templomokban a zarándokok ugyanis meghallgatják a misét, és kapnak erről igazoló pecsétet az úti füzetükbe. Na hát én is kaptam ilyen pecsétet az ügyeletes apácától, úgyhogy most már egyszer muszáj lesz tényleg végigmenni. Aztán felmentük ketten a toronyba, én egészen tetejéig, az óra alatt ácsorogtam, ropogtak a talpam alatt a pórul járt galambok csontjai, és bámultam a Pantheon kupoláját meg a La Défense Grand Arche-ját, az új Diadalívet. Lefelé menet beszorult a torony ajtajának retesze, úgyhogy megkaptam az áhított klausztrofóbiás adrenalinlöketet is, még fél óra múlva is remegett a lábam, ahogy a parókia pincéjében szortíroztuk az adományokat. Klári néni mutatott még néhány szép lépcsőházat és eldugott udvart, elvégre a környék összes izgalmasabb épületének kapukódját tudja fejből. Megtudtam, hogy melyik fagylalt a legjobb Párizsban, hogy kik éltek-haltak-házasodtak-alapítottak valamit a kerületben. 

Ja és sikerült beiratkoznom a fontosabb könyvtárakba viszonylag diszkrét füllentések árán, úgyhogy holnaptól hasznos leszek, kilenctől hatig olvasok, és nem a Pogány köszöntőt, mert különben lassan Romana magazinná változnék.