A Chatelet-Les Halles metróállomás örök meglepetés, mindig még valami sose látott helyen bukkan fel az ember a föld alól. Szerdán a Saint Jacques toronynál lyukadtam ki, tegnap az egérirtós boltnál, ma pedig csapdába estem, nem tudtam, hogy a Forum Les Halles az nem valami elegáns tér néhány hangulatosan elszórt ión oszloppal, hanem egy hatalmas bevásárlóközpont, így betévedtem oda (lehetne egyébként véletlenül agyam is, ld. debreceni Fórum pláza). Konkrétan háromnegyed órán át bolyongtam, pedig háromszor is megkérdeztem az infópultos Ariadnékat, hogy hogyan lehet innen kiszabadulni. Na de aztán valahogy kivergődtem a St-Eustache templom mellett, s hát ismét bebizonyosodott, hogy az tévelygésnél nincs jobb felfedezőút: ez az épület valami elképesztő, egy átméretezett Notre-Dame, kettős kerengő, kápolnasor, vimpergás fülkék, mérműves ablakok, a nyitott déli kapun pedig dőlt be a napfény meg az éhes verebek (a japán turisták viszont végre nem), akik aztán ott kutattak a székek között morzsák után. Mint aztán a kölcsön kapott útkönyvemből kiderült, tényleg a Notre-Dame terveit vették alapul. Itt van Colbert síremléke, két Rubens másolat (A királyok imádása, Utolsó vacsora), itt kereszteltek nagyjából mindenkit, aki szerepel A három testőrben és a Monte Christo grófjában, és leginkább itt van Keith Haring Jézus élete triptichonjának egyik példánya (egy másik egyébként a Ludwigban látható), ami Yoko Ono és John Lennon AIDS alapítványán keresztül lett Párizs városáé, és végül itt helyezték el. Ezt írta erről Havadtőy Sámuel 1990-ben, Haring halála után nem sokkal:

 ,,Keith 1989-ben segítségemet kérte New York-i lakásának berendezéséhez. Volt egy öreg téglakandalló a nappali szobájában, ami nem tetszett neki. Ezt a téglakandallót bevakoltattam, és azt ajánlottam neki, hogy amíg a vakolat puha, rajzoljon bele. Nagyszerű ötletnek találta, úgy érezte, mintha a vakolat egy háromdimenziós festővászon lenne. Nagy örömmel rajzolt a vakolatba, fellelkesítette az új anyag használata. A befejezett munka gyönyörű volt. Megkérdeztem tőle, hogy nem akarja-e kiadni a kandallón lévő művét. Tetszett neki az ötlet. Később újra megkérdeztem, nem akar-e más munkákat is — bronzpaneleket, asztalokat — kiadásra készíteni. Nevetve mondta, meg fogja csinálni.

A panelek és az asztalok készítéséhez tálcák készültek. Az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy csináltassunk speciális tálcákat egy antik ikon mintájára, amit Genfben láttam. Ezután a tálcákat a Dakota-ház egyik szobájában helyeztük el. A tálcák lágy agyaggal voltak kitöltve. Keith megérkezett, bekapcsolta a magnót, felhangosította, Colát ivott és elkezdett dolgozni.

Ecset helyett azonban most először egy hurokszerűen meggörbített kést használt. Csakúgy, mint az ecsetet, a kést is felszabadultan, könnyedén kezelte. Munka közben egyre izgatottabbá vált. Azt mondta, hihetetlen, hogy ilyen sokáig tartott felfedeznie ezt a fajta szobrászatot. A rajzokhoz nem készített vázlatokat, csupán egyhez: a harmadik képhez egy táncosról, egy ötször tíz centiméteres falapra, egy gyors skiccet, mégis magabiztosan hasított bele az agyagba. Spontán ötleteit egy folyamatosan futó, hat-hét milliméter mélyen vágott barázdával keltette életre, amely úgy kanyargott a friss agyagban, mint a tavaszi olvadás után keletkező kis patak. Anélkül, hogy újra átgondolta volna a művet, megállás, javítás nélkül alkotott. A vonalak az agyagban töretlenek, hibátlanok voltak. Keith befejezte a táblaképeket, és most először vette észre a három részből álló oltárkép tálcáit. Sokáig csöndesen nézte, majd munkához látott. Mostani elképzelése merőben eltért az eddigiektől; vallásos témát választott. Krisztus élete, kézben tartott kisgyermek, ég felé emelkedő karok, Krisztus a kereszten. Egyik oldalon a feltámadást ábrázolta, a másikon egy bukott angyalt. Amikor Keith befejezte a művét, sokáig nézte, majd így szólt: "Hát ez igazán nehéz volt.”

A munka kimerítette, és ez volt az első alkalom, amikor láttam rajta, hogy már mennyire legyengült állapotban van. Alig kapott levegőt. Azt mondta:

„Amikor dolgozom, minden rendben, de ha leállok, az kikészít...”

Az oltárkép volt Keith utolsó munkája."

Nem nagyon tudom eldönteni, mennyire működhet műtárgyként egy szakrális térben vagy tényleg oltárképként (most az Eustache-ban valami olyasmi, félig az, félig inkább kikerüli a balhét, ha egyszer találok ott valakit, megkérdezem, hogy ez most műtárgy, vagy netán gondolkoztak a felszentelésén), ezekkel a furcsa, kicsit Mickey egér-, kicsit Matisse-hangulatú vonalakkal, a patetikus aranyozással, meg az egész, ennek ellentmondó pop artos, ironikus hordalékkal. 

Na egyébként jövő héttől egyetem, kedd reggel Erasmusos üdvözlőbuli, úgyhogy lassan normális dolgokról is fogok írni, emberekről, bulikról, meg ilyesmi. Viszont addig minden társaságom a három lány és Klári néni, illetve a Louvre (már a második fontainebleau-i iskolánál járok, de sajnos ma elég hamar lankadt az érdeklődésem, mivel úgy a XIX. század elejéig az én ízlésem szerint nem történik semmi izgi Franciaországban, jönnek a furcsa Caravaggiot csóró festők, majd  XIII. Lajos udvari művészei, meg Rubens, akinek a Medici galériája őszintén szólva papíron, 15*20 cm-es méretben jobban tetszett).

Ma egy kedves virágárus fiú meg egy hatalmas portás jó sulit kívánt, aztán sikerült elmagyaráznom a drogériában, hogy szivacsos, nem pedig ecsetes korrektort szeretnék, kemény vagyok, mi?