A napjaimat meghatàrozò szereplők kôzül nem mindenkit van szerencsém személyesen ismerni - hàlaazég' -, példàul az őrült kìnai bringàst sem, de ő példàul alapjaiban befolyàsolja az ùtvonalvàlasztàsomat. Valòjàban pròféta ő, a kreszre fittyet hànyò franciàkat pròbàlja nevelni a jòra, ugyanis a piroson áthajtani, elsőbbséget meg nem adni, ùgy egyàltalàn, szabàlytalanul közlekedni itt nemzeti sport. A kìnai térìtési hatèkonysàgàn azonban sokat ront finom modora ès kompetitìv hajlamainak tùlfejlettsège, ugyanis főkènt "Takarodj mögèm, vàrosi bringàs kurva!"- jellegű tanácsokat ad, a franciák erre főként hazaküldik a rohadt országába. (Ki hitte volna, hogy a corvinusos francia órán megtanult ripou kifejezésnek valaha hasznát veszem, ez a pourri, azaz rohadt kifejezés egy helyi szlengben, amit verlan-nek hívnak, és az a lényege, hogy össze-vissza cserélgetik a szótagokat a helyi erők. Ebből általában nem értek semmit, és csak pislogok, mint hal a szatyorban.) Szóval ezt a kínait nagyon igyekszem elkerülni, mert egyszer úgy előzött meg, hogy miközben elküldött a fenébe, megpróbált lelökni a bringámról, és egyébként is kétszer akkora, mint én, nekem meg van életösztönöm.
A galériát nagyon szeretem, a gyökér munkaidő ellenére is. Alex, a tulaj asszisztense nagyon kedves velem, már sokszor összeröhögünk, mindenhova elvisz és mindent megmagyaráz, ráadásul megbízik a munkámban. Olyan ember, akinek egyszerűen jó a környezetében lenni, hatékony, gyors, kiegyensúlyozott és ösztönösen, őszintén kedves mindenkivel. A tulaj két édes gyereke mindennap megjelenik, és elkérik a kulcsot (a lakásuk a galéria felett van), a kislány szeret nekem szertartásosan bemutatkozni, én szívesen szólítom mademoiselle-nek, őt is, és a kutyáját is, cserébe felhívta a figyelmem arra a fontos tényre, hogy a franciák fordítva adják a puszit, jobb arc-bal arc, ezt az ismeretet azóta hasznosítom. És múlt héten kapott az iskolában egy 5-öst és egy napocskát, ezért mindannyian megdicsértük, a tulaj, Alex, a baromifontos amerikai gyűjtő és én is, akik épp mind a következő kiállítás kb. 3000 meghívóját borítékoltuk. Ez sokat elmond egyébként arról, hogy milyen jó helyre kerültem.
A francia gyakornoklány, akivel a Biennálén voltam, benézett még a múlt héten elbúcsúzni, nagyon megkedveltem, annak ellenére, hogy van bennem egy kevés irigység - na jó, nem is ez a megfelelő szó, inkább csak döbbenet - látván, hogy mennyire eltérőek a lehetőségeink. Ő 19 éves, egy brit bentlakásos suliban tanul, az apja műtárgykereskedő, most utazik is vele a Salon Art+Design-ra New Yorkba. 19 évesen ez a lány mondjuk százszor annyi jó művet látott, mint én 25 évesen, pedig még csak nem is érdekli ez különösebben, most úgy gondolja, hogy PR-os lenne szívesen valami luxuscikkeket gyártó cégnél, de előtte még utazgatni akar Távol-Keleten. Sikerülni is fog neki, mert bájos és tehetséges, én pedig szurkolok neki, mert nagyon jófej mindemellett, csak néha elképeszti nyíregyházi lelkemet, hogy ő onnan indul, ahová én mondjuk 10 év tanulás után jutottam.
Az ügyvédnél még dolgozom, a dolgozószobája mellett egy kis fülkében gépelek, azt állítja, hogy korábban a marokkói király szeretőjéé volt a lakás, és ez volt a hölgy kis imaszobája, valóban úgy tűnik, mintha a régi falikút nyoma látszana a falon, és az ajtót lezáró rács még megvan a konyhában.
Rencsi is megjött, ha nem paralizálna épp egy becsípődött ideg a vállamban, akkor minden szép lenne, így főleg nyögdécselek, és a lakótársam kétes cirill feliratú krémével kenegetem magam. Ééés: találtam egy tökéletesen megfelelő méretű fekete pulcsit a Pere Lachaise temetőben, Héloise és Abelard sírjánál, köszönöm, kedves szellemek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése