A nemzeti örökség napja és egyebek

Mistral a wikipédiáról

A nemzeti örökség napjai (Les journées européennes du patrimoine) még szeptemberben voltak, és nagyon hasznosak mindazok számára, akik teljesen idióta és legkevésbé sem látványos nevezetességeket akarnak megnézni. Igen, nekem találták ki őket, szóval el is indultam várost nézni a szemerkélő eső ellenére. A Gare de Lyonban, ami egy nagyon szép vasútállomás Párizs keleti részén, a jobb parton, vonatokat nézegettem, és hallgattam a szakértő vonatrajongó bácsik előadását. Tavaly Barbival meg két Zsófival a Múzeumok éjszakáján láttam az Orient Expresszt, azóta szeretem a vonatokat - Renátó meggyanúsított azzal, hogy teljesen random és irreleváns dolgok iránt mutatok hirtelen támadt érdeklődés, ld. pl. vonatok, ez nem igaz, a vonatok királyak, én meg szeretem őket, lehetne velem nagyobb baj is. Szóval a Mistralt lehetett megnézni és az ún. train bleu-t, az előbbi vonat a Párizs-Lyon-Marseille-Nizza útvonalon járt 1969-1981 között, mielőtt beújította a francia vasúti társaság (SNCF) a TGV-t - maga a vonal egyébként 1950-től már létezett. Főként üzletemberek használták, elegáns volt és drága, olyan extrákkal felszerelve, mint a vonathoz tartozó titkárnők, akik gépeltek annak, aki kérte, és feladták a sürgönyöket, amikor megállt a vonat. A 9 órás menetidőt az évek során sikerült 6 órára lefaragni, annak is köszönhetően, hogy a Mistralnak abszolút elsőbbsége volt, minden állomáson elengedték. Az őrülten hosszúnak tűnő menetidő alatt persze nagyon jókat enni, mert saját séfjei voltak a vonatnak, 250 ebédet szolgáltak fel á la place, tehát nem étkezőkocsiban, hanem az utas fix helyén. Bár ha belegondolok, a Mistral 1955-ben 9 óra alatt tett meg 1088 km-t, a Bp-Nyh Vércse IC pedig 2014-ben 3,5 óra alatt 250-et, és utóbbin még büfékocsi meg konnektor sincs, nemhogy homár meg Micike titkárnő, szóval az arányok fájdalmasak. (Szívesen lennék Micike a Mistralon amúgy.)

A Train bleu étkezőkocsija

A Train bleu oldalán kedves oroszlánok

A Train bleu (kék vonat), a Calais-Méditerranée-Express az 1920-as években indult, nevét a kék-arany hálókocsijairól kapta. Az egész vonat csak hálókocsiból, étkezőkocsiból és bárból állt, az haute cuisine csúcsműveit szolgálták fel, volt, aki csak azért utazott vele pár órát, hogy végigehesse a menüt, majd leszállt és hazavonatozott. Utasainak névsora durván impozáns, Coco Chanel-től Jean Cocteau-ig hercegek, mágnások, filmsztárok, szóval mindenki, aki számított a két világháború között.  A világválság és a repülés terjedése miatt a második világháború után elvesztette flancos közönsége egy részét, de nimbusza örök, még az orosz balett is eltáncolta, a fent említett Cocteau-nak köszönhetően, és egy tonna filmben szerepel.

Egyébként a Gare de Lyon gyönyörű étterme is a Train bleu nevet viseli.

Train bleu, Gare de Lyon, köszi http://exclusive-restaurants.com

Római cserépégető kemence, forrás: INJS

Innen a süketnémák intézetéhez tekertem, ami a Rue Saint Jacques-on van, ez az az utca, amely közvetlenül a Notre Dame elé fut ki a bal partról, az egyik legrégebbi a városban, egy régi római út nyomvonalát őrzi. Pár éve a süketnémák intézetének felújításakor megtalálták itt Lutécia egyetlen épen maradt agyagégető kemencéjét (én egyébként oktondi vagyok, és eddig azt hittem, hogy kenyérsütő kemence). Bőven elég a mellékelt képen megtekintenetek, olyan, mint bármelyik másik római kemence, ráadásul felülről, egy üveglapon keresztül látható, nem ilyen szép premier plánban, mint itt. Ami sokkal érdekesebb, hogy a közelben, egy magánház parkolója alatt van Párizs első püspöke, Szent Dénes kápolnája. Az üldözött keresztények ősi szokásához híven a rómaiak temetőjében, a Saint Jacques nekropoliszban, egy elhagyott kőfejtőben kezdett misézni Dénes a III. század közepén, hamarosan azonban két társával, egy Eleutherius nevű pappal és egy Rusticus nevű kanonokkal együtt elfogták és lefejezték a rómaiak a Montmartre-on (erről kapta a nevét a környék, a neve mártírok hegyét jelent). A hagyomány szerint Dénes misézőhelyén állt a VII. századtól egy kápolna, amelyet később katedrálissá bővítek Notre Dame des Champs néven, és 1220-ban itt temették el Szent Reginaldot, az ő sírjának fedlapja ma is a odalent van. Na ide akartam én igazán lejutni, de úgy egyáltalán sosem látogatható, persze a nemzeti örökség napján sem. (Később Rencsivel arra jártunk, és leszólítottam a házfelügyelőt, legbájosabb hangomon ismertettem  problémám, nagyon kedves volt, de lepattintott minket különböző indokokkal - nincs nála a kulcs, áll lent a víz, Szent Dénes épp misézik stb. Még egyszer megpróbálkozom majd, és mindjárt a kenőpénzzel indítom a tárgyalást.)

 A Val de Grace templom múzeumába viszont tényleg bementem, mert ott még sosem voltam, és most megnyitották az oldalkápolnát is, ami amúgy nem látogatható. Nincs is róla képem, van viszont az oltár baldachinjáról és a kupoláról. Benéztem még az Académie de la Grand Chaumiere-be, ami az utolsó, ma is működő példája az magániskoláknak, mint a Julian Akadémia, ilyen helyeken tanult/ült modellt a tandíjért kb. az összes magyar festő, aki Párizsban járt. Maga az épület nem volt túl érdekes, az idegenvezető fazon meg mindenféle festészettel kapcsolatos idézetet olvastatott fel a jelenlévőkkel (8 fő+én), ezt gyorsan passzoltam, és inkább elolvastam a faliújságot, lehet modellt ülni meztelenül óránként 10 euróért.

Val de Grace

Académie de la Grande Chaumiere, ide járt pl. Poliakoff, a korábban már említett irtó drága festő