Sajnos az ember (én legalábbis) mérhetetlenül irreleváns apróságokat szokott megtenni a siker mércéjének. Az én irreleváns, irritáló apróságom Monsieur Lazac. Ő egy hetvenöt körüli gyűjtő, épp csak az első tüneteit mutatja a leépülésnek, de a feledékenység, az elhalkuló, hadaró, néha kissé összefüggéstelen beszéd mögött azért eltéveszthetetlenül ott van egy csillogó intellektus. Amit főként arra pazarol, hogy másokat oltogasson vele, ez a szomorú igazság, és ugye ki a más érdemli ki ezt általában, mint a kedves kelet-európai Magdus, aki töri a franciát? A legrosszabb egyébként, hogy M. Lazac látszatra ártatlan, mint a ma született bárány, jön, kedveskedik, dumál, te belemész, kedveskedsz, dumálsz, és amikor épp visszakérdezel valamelyik dörmögésre, akkor hirtelen nyilall beléd a bizonyosság, hogy épp gúnyt űz belőled.
Ma viszont bejött hozzám, dumált, jó százalékban értettem a motyogást, válaszoltam (de legalábbis mosolyogtam) értelmesen, csak néha kellett visszakérdeznem, még a futuristákkal kapcsolatos ismereteimet is fitogtathattam, egyet is értett velem, és azt a képet vette meg, ami mellett érveltem, mi több, másokról tett nekem gúnyos kis megjegyzéseket, és nem rajtam ironizált. Nem állítom, hogy ettől jobban kedvelem, de először történt meg, hogy nem éreztem magam kiszolgáltatottnak pusztán attól, hogy vele beszélgetek. A siker töppedt, gonosz öregember ízű, de zsír!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése