Megtanultam csendesen járni este 10 után, már napok óta nem vertem fel senkit. Megszűnt az állandó közléskényszer. Nincs is mit mondani, itt tényleg senki vagyok, és bizonyos értelemben mégis a legkonkrétabban része vagyok valami társadalmi jellegű képződménynek, ami definiál, mint kelet-európai bevándorló (ideiglenesen, persze), s ami az egyébként általános nagy otthoni semmilyenségemtől teljesen elüt. Hogy Budapest szép, van magyar irodalom meg képzőművészet, hát igen, az király, és annyira nem érdekel senkit (egyébként Darvasi rémes című regényét olvasom épp). Igazából engem sem, rájöttem -jó, nyilván nem most-, hogy a belátható környezetemben az irodalom inkább tolvajnyelv, közösségképző akármi, ebben a formában nekem ehhez nincs közöm többé. Nem azért, mert ezt rossz dolognak tartom, elvégre teljesen természetes jelenség, viszont nekem szükségem lenne a dolog mágikus, magányos jellegére, és volt idő, amikor ennek igenis birtokában voltam.
Az esszéírástól kezdek megkattanni, nem tudom, hogy sikítani, vagy sírni fogok, ha csak kettest kapok rájuk, mivel egy csomó szarakodtam velük, az egyikkel már ott járok, hogy egyszerűen nem tudnám jobban megírni magyarul sem. A másikkal szenvedek most, tegnap álmomban megjelent Vajda, és közölte, hogy a műve, amiről írok, az tulajdonképpen tök szar, és feleslegesen túráztatom magam, próbáltam vele vitatkozni, de olyan volt, mint a nagyapám, nem lehetett. Lehet, hogy inkább felcsapok fagyiárusnak Berthillonhoz, ő egy flancos párizsi fagyis, láttam tegnap a Szent Lajos szigeten, hogy már kijött a 2011/tavaszi-nyári fagyikollekciója, olyasmi tételekkel, mint mézes mogyorófagylalt nugát- és pisztáciadarabokkal, cseresznyeöntettel. Durva.
És ami szomorú, úgy néz ki, hogy éppen Párizsban sikerült elvesztenem a divat iránti érdeklődésemet, edzőcipőben és az egyik régi szerelmem ingében járok meg egy kissé megviselt fekete pulóverben, egy hónapja nem festettem ki magam, és meg se állok a Boulevard Haussmann kirakatai előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése