Szünet van, mindenki elment vagy Bretagne-ba, vagy Bolognába, vagy Pestre, itt maradtunk Kukival kettecskén, mondjuk ő majdnem megölt tegnap egy nénit egy lábossal (ugyanis a balkonon rendezte be a konyháját, viszont nem rögzítette a berendezést, úgyhogy épp hálóban ücsörögtünk, kiki nyúgalomba, én ufóboncolást néztem youtube-on, ő párbeszédpaneleket írt nekem telefonáláshoz, amikor egyszer csak kopp, valami lezuhant, mi meg rohantunk lefelé, hogy feladjuk az épp arra járó néninek az utolsó kenetet, de nem találta el hálaazég).
Viszont, ami jó hír, hogy némi elég agresszív hajtóvadászat után sikerült beszélnem telefonon a pasival, akinél Monsieur Szakdolgozattémám hagyatéka van. Miután mind az ő, mind az anyukája üzenetrögzítőjén üzenetet hagytam, majd mobilon is hívogattam, illetve szétspammeltem a postafiókját, csak sikerült rájönnie, hogy könnyebben szabadul, ha beadja a derekát. Hát, erre nem vagyok nagyon büszke, de amióta itt vagyok, elég sokat tanultam a rámenősség hasznosságáról. Úgyhogy ha minden jól megy, még a héten megmutatja, mije van, ezt egyébként eléggé remélem, mivel nem igazán szeretném elmesélni Klári néninek, hogy pontosan hogy is sikerült ezt elérnem, nem hiszem, hogy megdicsérne érte.
És ha valaki csak úgy elsiklott volna felette, szeretném kiemelni, hogy _telefonon_ beszéltem meg valamit. Egy idegennel. Franciául! El se hiszem.