A bejegyzés, amit december elején kezdtem el írni, de aztán sürgetőbbé vált nem kirúgatni magam az egyetemről

Hideg decemberi (és november végi) hétköznapjaim során arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a halott művész a legjobb művész. Nem barthes-i értelemben, szó szerint. Több előnye is van a halálnak: egyrészt ugye a művész munkakínálata értelemszerűen nullára csökken, így aztán ha szerencsénk van, akkor szépen kúszik felfelé az ára, másrészt nem beszél hülyeségeket, amiket aztán nekem bele kéne applikálnom az esszéimbe, úgy téve, mintha érteném, hogy mi a pálya. Nem értem. És még az a jobbik eset, ha nem értem, van, hogy nincs is pálya.
Na mindegy, munkamentes karácsonyt akarok most már, nem pedig este tízig a Pompidouban ülni a galériás műszakom után, meg kirakatokat szeretnék nézegetni, el tudnám költeni bármelyik kedves olvasóm évi nettóját szép szürke kasmírpulcsikra és fekete bőrtáskákra. Persze a sajátomat se költöm el, általában van azért agyam. Szomorú, hogy idén nem tudom szabadjára engedni - az egész évben egy 50-es irodistahölgy posztklimax-sztájlja mögé rejtett - giccs iránti féktelen rajongásomat, nem lesz az ablakunkon hófútta tájban legelő rénszarvascsorda, és az adventi koszorúnk is csak egy darab sütiszagú illatgyertya.

És akkor a februári update:
Volt karácsonyi menü, és ami persze sokkal fontosabb, anya és Pisti főzték. (Őket nem rakom ki, mert még lesittel az anyukám bosszúból.) Egy hétig faltunk, aztán egy hétig feküdtünk az ágyban, mint a hátukra pöckölt cserebogarak. És hogy képek is legyenek: megnéztük a Boulevard Hausmann-on lévő Printemps áruház karácsonyi kirakatait. Ennek nyomán új karrierre kezdtem áhítozni, én akarok lenni a karácsony giccstengerért felelős marketinges, olyan undorítóan szép ez.