Vicces Victor

A Marais egy divatos negyed a jobb parton, nevét az egykor a területet borító mocsaraktól kapta. Ez pedig konkrétan a place des Vosges, ami nem valami háborús hős marsallról vagy a spleenben fuldokolva a fél várost végigdugó költőről van elnevezve 1800-tól, hanem egy első látásra meglehetősen nyárspolgárinak tűnő tevékenységről, a lelkiismeretes adózásról. Vosges ugyanis a legjobb adófizető megye, egyébként északkeleten található, a hasonló nevű hegységtől nyugatra. Azért persze a kontextus forradalmi: a nagy francia forradalom idején Vosges fizetett először adót a Nemzeti Konvent által kormányzott forradalmi Franciaországnak, és ők küldték az első önkéntes katonákat is. Remélem minden könyvelő és NAV-alkalmazott olvasóm elmorzsolt egy könnycseppet.

Place des Vosges, másik szög. A tér távolabbi végén a harmadik és a negyedik kerület határa, a rue des Francs-Bourgeoise, nevét azokról a csóró polgárokról kapta, akik az utcában 1334-ben alapított szegényházakban éltek, és nyomorúságuk okán fel voltak mentve az adózás alól. (Várom a pillanatot, amikor a Szervita teret átnevezik Hajléktalan ember térré.) Aztán elrepült 300 év, és a Vosges - akkor még Royal, tehát királyi - térrel együtt felívelt a csillaga: IV. Henrik és XIII. Lajos uralkodása alatt királyi udvarház épült itt, aztán a jelenleg is látható tégla-mészkő homlokzatú kétemeletes paloták. Bevallom, hogy a Francia Polgár utcát én főként a kézműves parfümbutikjai miatt látogatom, itt MINDEN van, amit valaha is meg akartam szagolni. Említeni kell még a várostörténeti múzeumot a 16. szám alatt, sajnos 2020-ig zárva - ehelyett jobb híján elmentem Cognac-Jay Múzeumba, amit összességében nem ajánlok, csak rokokó rizsporos paróka, ajak fölé festett anyajegy és fete galante rajongóknak, én vezelésként fogtam fel a Watteau nevű festőről szóló, soha el nem készült dolgozatomért, amire óvatlanul előre beírta nekem az ötöst egy amúgy csodálatos tanárom 2014 táján.

 A Vosges tér néhai lakói közül talán Victor Hugo a leghíresebb, lakása ma múzeum, és hála a fővárosnak, az állandó kiállítás ráadásul ingyenes. A korszakra jellemző módon a szobák más-más stílusúak, ez itt a kínai szalon, de Victor Hugo nem csak beballagott ám az Hotel Drouot-ba, az 1852-ben alapított aukciósházba, vagy egy unalmas kereskedőhöz, hanem saját maga által tervezett paneleket szerelt(etett) fel.

Engem is váratlanul ért, de kiderült, hogy Monsieur Hugónak kitűnő, némileg szarkasztikus humora volt, és az egyébként Párizs kb. legjobb lokációján található lakásának dekorációja félig-meddig a DIY-barkácsolás jegyében született. Itt a képen a kamukínai Shu-zan, azaz Suzanne, Hugóék szakácsnője, vagy valaki, aki Suzanne sült halát eszi, halvilla helyett hangvillával.

A "jó öreg kínai holland" névvel illeti a szakirodalom Hugo nonszensz lakberendezési stílusát amúgy, itt épp a kínai figurális festészet és a flamand virágcsendéletek aranyos kis karambolja látható. A nyers fa könyvespolcok, a fehér Klippan-kanapék meg a hygge elmentek sírni a sarokba.

"Mivel is kellene felrázni még a jó öreg kínai hollandomat? Hát persze, kéne egy faragott gótikus Tudor-ív!" (A kompozíció enyészpontjában a tapéta motívumaival gondosan lefestett, eredeti 21. századi füstjelző található. Láthatóan a múzeum munkatársait se hagyta hidegen az Hugó-i életérzés.)

Na még valami kutyás nippet küldjünk ide a papagájok meg pillangók alá, emberek! 

A festmény az Hernani bemutatóját örökíti meg, a múzeum megnyitójára rendelte az első igazgató. A kövezet viszont eredeti, mármint abban az értelemben, hogy ezt rakták le a palota építésekor, Hugo megőrizte, szem előtt tartva a jó öreg lakberendezési szabályt, miszerint minden baromság klasszikus alapokon mutat igazán jól.

Victor Hugo üzetni egyébként, hogy pályázzatok Campus Mundit, amelyben többek között az is csodálatos, hogy az ügyintézés gördülékeny, nem hagynak 4 hónapig éhezni, így még az időszaki kiállítás megtekintésére is van anyagi fedezetem, lesz szó majd arról is. (<-- Diszkrét termékelhelyezés, voltam ám marketinges is, ugye ez mérföldekről látszik?)