Párizsi falvak pt. 1: Charonne

Ami Budapestnek az 1873-as városegyesítés, az Párizsnak 1860, amikor is III. Napóleon hivatalossá tette azt, ami amúgy is bevégeztetett, és hivatalosan is a fővároshoz csatolta a régi, V. Károly és XIII. Lajos-féle városfalakon kívüli falvakat, amelyek addigra nagyjából összenőttek az ún. faubourg-okkal, a külvárosokkal. Mivel a Vichy-kollaboráns, kapitalista Champs-Elyséesről a falusi idillbe vágyik a kis tirpák lelkem, úgy döntöttem, végigjárom ezeket a régi településeket. Charonne-nal (ld. a térképen pirossal) kezdtem még október elején (a blog hasít..., és a továbbiakban még ezt a tempót se fogom tartani).

1008-ban II. (Jámbor) Róbert - aki főleg két dolgot szeretett: vallásos himnuszokat írni és házasságot törni - a Saint-Magloire bencés apátságnak adta hűbérbirtokul, aztán 1643-ban az orléans-i hercegnő a Notre-Dame-de-la-Paix rendnek ajándékozta. 

A Saint-Blaise nevű főutca végén kukucskál a Saint Germain-nek szentelt templom, ugyanis a legenda szerint a nevezett úr, akkoriban Auxerre érseke, 430 körül összefutott egy nanterre-i kislánnyal, Genovévával a charonne-i domboldalon sétálva, akin akkoriban még nem látszott, hogy 451 tavaszán majd elzavarja/elimádkozza Párizs falai alól a hun Attilát, ennek folyományaként pedig a város védőszentje lesz. Ennek a találkozásnak az emlékére lett Germain-nek ajánlva a charonne-i parókia.

A képen a petite ceinture (kis öv) néven ismert, Párizst körülölelő 32 km hosszú vasútvonal van, ami 1852-1934 között szállította az úri közönséget, azóta pedig lezárták, körbenőtte-elnyelte a város, beépítették, és csak néhány helyen látszanak a nyomai. Közkertet nyitottak egy-egy szakaszán, másutt pedig, mint jelen esetben, a graffitisek játszótere.

Az Arany nyíl, a petite ceinture egyik régi állomása-restije, egy ideig aztán koncertterem-kávézó, most meg semmi. 

Az Arany nyíl mögött kerestem a petite ceinture nyomait, de innen már minden vasat elhordtak a méh-be.

Hello, Aznavour :)

Ismét a Saint-Blaise utca, kisgyerekes családok, kutyák, magyar diákok andalognak össze-vissza.

Egy a 24163 db bisztró közül, ahova mindenképpen el kell vinnem a karácsonyi ajándék formájában érkező családomat, a régi kaloda hűlt helyéről fotózva. A faluból tehát a 19. század folyamán munkásnegyed lett, most is egy hangulatos, középcsóró lakónegyed, ahol a templomon kívül az utcák nyomvonala emlékeztet már csak a régi falura. 

Vicces Victor

A Marais egy divatos negyed a jobb parton, nevét az egykor a területet borító mocsaraktól kapta. Ez pedig konkrétan a place des Vosges, ami nem valami háborús hős marsallról vagy a spleenben fuldokolva a fél várost végigdugó költőről van elnevezve 1800-tól, hanem egy első látásra meglehetősen nyárspolgárinak tűnő tevékenységről, a lelkiismeretes adózásról. Vosges ugyanis a legjobb adófizető megye, egyébként északkeleten található, a hasonló nevű hegységtől nyugatra. Azért persze a kontextus forradalmi: a nagy francia forradalom idején Vosges fizetett először adót a Nemzeti Konvent által kormányzott forradalmi Franciaországnak, és ők küldték az első önkéntes katonákat is. Remélem minden könyvelő és NAV-alkalmazott olvasóm elmorzsolt egy könnycseppet.

Place des Vosges, másik szög. A tér távolabbi végén a harmadik és a negyedik kerület határa, a rue des Francs-Bourgeoise, nevét azokról a csóró polgárokról kapta, akik az utcában 1334-ben alapított szegényházakban éltek, és nyomorúságuk okán fel voltak mentve az adózás alól. (Várom a pillanatot, amikor a Szervita teret átnevezik Hajléktalan ember térré.) Aztán elrepült 300 év, és a Vosges - akkor még Royal, tehát királyi - térrel együtt felívelt a csillaga: IV. Henrik és XIII. Lajos uralkodása alatt királyi udvarház épült itt, aztán a jelenleg is látható tégla-mészkő homlokzatú kétemeletes paloták. Bevallom, hogy a Francia Polgár utcát én főként a kézműves parfümbutikjai miatt látogatom, itt MINDEN van, amit valaha is meg akartam szagolni. Említeni kell még a várostörténeti múzeumot a 16. szám alatt, sajnos 2020-ig zárva - ehelyett jobb híján elmentem Cognac-Jay Múzeumba, amit összességében nem ajánlok, csak rokokó rizsporos paróka, ajak fölé festett anyajegy és fete galante rajongóknak, én vezelésként fogtam fel a Watteau nevű festőről szóló, soha el nem készült dolgozatomért, amire óvatlanul előre beírta nekem az ötöst egy amúgy csodálatos tanárom 2014 táján.

 A Vosges tér néhai lakói közül talán Victor Hugo a leghíresebb, lakása ma múzeum, és hála a fővárosnak, az állandó kiállítás ráadásul ingyenes. A korszakra jellemző módon a szobák más-más stílusúak, ez itt a kínai szalon, de Victor Hugo nem csak beballagott ám az Hotel Drouot-ba, az 1852-ben alapított aukciósházba, vagy egy unalmas kereskedőhöz, hanem saját maga által tervezett paneleket szerelt(etett) fel.

Engem is váratlanul ért, de kiderült, hogy Monsieur Hugónak kitűnő, némileg szarkasztikus humora volt, és az egyébként Párizs kb. legjobb lokációján található lakásának dekorációja félig-meddig a DIY-barkácsolás jegyében született. Itt a képen a kamukínai Shu-zan, azaz Suzanne, Hugóék szakácsnője, vagy valaki, aki Suzanne sült halát eszi, halvilla helyett hangvillával.

A "jó öreg kínai holland" névvel illeti a szakirodalom Hugo nonszensz lakberendezési stílusát amúgy, itt épp a kínai figurális festészet és a flamand virágcsendéletek aranyos kis karambolja látható. A nyers fa könyvespolcok, a fehér Klippan-kanapék meg a hygge elmentek sírni a sarokba.

"Mivel is kellene felrázni még a jó öreg kínai hollandomat? Hát persze, kéne egy faragott gótikus Tudor-ív!" (A kompozíció enyészpontjában a tapéta motívumaival gondosan lefestett, eredeti 21. századi füstjelző található. Láthatóan a múzeum munkatársait se hagyta hidegen az Hugó-i életérzés.)

Na még valami kutyás nippet küldjünk ide a papagájok meg pillangók alá, emberek! 

A festmény az Hernani bemutatóját örökíti meg, a múzeum megnyitójára rendelte az első igazgató. A kövezet viszont eredeti, mármint abban az értelemben, hogy ezt rakták le a palota építésekor, Hugo megőrizte, szem előtt tartva a jó öreg lakberendezési szabályt, miszerint minden baromság klasszikus alapokon mutat igazán jól.

Victor Hugo üzetni egyébként, hogy pályázzatok Campus Mundit, amelyben többek között az is csodálatos, hogy az ügyintézés gördülékeny, nem hagynak 4 hónapig éhezni, így még az időszaki kiállítás megtekintésére is van anyagi fedezetem, lesz szó majd arról is. (<-- Diszkrét termékelhelyezés, voltam ám marketinges is, ugye ez mérföldekről látszik?)

Kirakatnyalogatás

Mivel hosszas kutatásiterv-javítgatás*, efeletti nyavajlygás és némi betegeskedés után végre leadtam a helyi doktori jelentkezésem (bár valószínűleg valamit eltoltam, és még ennek a Canossának sincs vége, pedig akadna még három másik...), arra jutottam, hogy engedek a kísértésnek, amit a vénasszonyok nyara jelent. Mindjárt tél lesz, csend és hó és halál - oké, hó aligha -, akkor úgyis lehet napi 10 órát gubbasztani a könyvtárban. Mivel eddig látványosság-ügyileg csak a Saint-Germain-des-Pres-ig jutottam, ami 10 percre van a főiskolától, tehát alig ér, ma délután jutalmul végigtekertem mindenen, amit valaha is szétphotoshoppolt 1 eurós képeslap formájában megpróbáltunk hazavinni mi, oktondi turisták, és a lusta tempójú bringázást csak még léhább kirakatnézegetéssel szakítottam meg olykor. Walter Benjamin nem lenne rám büszke, és tuti nem flaneur-ködne velem, attól tartok.
Ja, és a cím: a kirakatnézegetés / window shopping franciául faire du leche-vitrine, kirakatnyalogatás.

(* Én is furcsállom, hogy ezt így kell írni, de az MTA ezt mondta.)

A Diadalív is ott van a képmező szélén, győri csatástól, Rude-domborművestől, névtelen katonástól, de kit érdekel, ha a Guerlainbe is be lehet menni egy kis rekreációs szagolgatásra.

Aki nem a velib nevű városi bringával, az elektromos rollerrel szántja a kockakövet. Ez itt a Concorde tér.

Ha esetleg a Jézuskám a nemzet gázszerelőjének büdzséjével rendelkezne, akkor azt a barna oxfordot szeretném onnan középről.

A Palais-Royal a történészek szerint arról híres, hogy Richelieu visszafogott kis rezidenciája volt kardiálisi palota néven, szolid a luxus, kevés a kényelem, halála után a király megörökölte, azóta királyi palota. A művészettörténészek főleg utálják Daniel Buren csíkos kis (és nagy) kortárs oszlopait. Mi viszont azért jövünk ide, mert a Galerie Valois-ban, a harmadik udvarban található a Serge Lutens nevű parfümmárka saját boltja, ahol az összes illatuk kapható. Itt temessék el a szaglóhámom.

Jó, a kert is szép. 

Mondom. 

A pad viszont sajnos fém és hideg, mint a kétéves Luca Terézia a bölcsődében. 

Mindenki mindent fotóz, a jelek szerint a III. Sándor híd aranyozott szobrai minősülnek az haute couture helyszínnek, mert ott egy rózsaszín overallos, 195 centis szőke istennőt fotóztak-fényeltek-fésültek vagy tizen. Itt csak egy férfi kattintgat, a másik nézi.

Cuki táska, amit a jelek szerint Christian Astuguevielle tervezett a Rochas divatháznak. aki amúgy mindenféle primitív szobrokat idéző bútorokat tervez. Meg ékszereket. Meg úgy mindent. 

Azért általában így néz ki a város. Menő divatmárka és menő művész plakátja. némi szemét és főleg építkezés.

Párizs és a harmadik mise

A blog váratlan fordulatot vesz (=folytatódik), ugyanis egy elvetélt multis karrier, másfél év múzeumi idill, két felvételi és oly sok viszály után elkezdtem a doktorit, és ha minden jól megy, egy ideig most Párizsban leszek. A terv szerint írok majd egy valódi, nyelvtanulós blogot, mert az ösztöndíjamért cserébe dőrén vállaltam munkamorálom és lelkesedésem megtörhetetlen. Ugyanakkor tény, hogy a Tempus Közalapítvány ösztöndíjai - esetemben konkrétan a Campus Mundi - tényleg kivételes lehetőséget biztosítanak a külföldi tanulásra egy olyan, jelenleg még többé-kevésbé széles közönség számára nyitott felsőoktatásban, amit a Corvinussal kezdve éppen elkezdenek felszalámizni. Mivel a blog deklarált célja megtartani a törékeny egyensúlyt a derű, a privát nyivákolás és a közéleti búsongás között, jöjjenek most szép képek.

Ez itt az iskola az épített környezetbe tökéletesen belesimuló, légiesen szocreál tömbje. De ugye sose ítéljünk meg egy oktatási intézményt a homlokzatáról. Órák még nincsenek, de már kaptam a témavezetőmtől olyan 1000 oldalnyi olvasnivalót, járok egy kvázi nyári egyetemre, és a nyelvi szintfelmérő alapján úgy döntöttek, megtanítanak szakcikket írni, nagyon szurkolok nekik. Az aulában már táncoltunk félrészegen jazz-esített Nirvánára, ezzel a szociális élet kreditemet a hónapra megszereztem.

Édes halacskás kirakat a place Furstenberg mellett, ahol 400 éve még a bencés apátság földjei voltak, most meg drága lakberendezés. 

Sári ismerkedik a kicsit vámos Rousseau-s dekorlevelekkel és a párnának álcázott kekszekkel. 

A közlekedési eszköz. 30 percenként be kell dokkolni, ami kellemetlen, de amúgy 10 napja vagyok itt, és már letekertem a Budapest-Nyíregyháza távot félig, úgyhogy mire hazamegyek, úgy fogok kinézni, mint egy Victoria's Secret angyal, legalábbis nyaktól lefelé.

A Montmartre-on zajlanak a hasznos találkáim.

A Luxemburg-kertben a lusták és haszontalanok.

Pontosan ebben a laza és feltűnésmentes pózban tekintettük meg az összes kirakatot a Passage du Grand Cerf-ben. 

XIV. Lajos pragmatikus pénzügyminiszterének, Colbert-nek a sírszobra. Minden bizonnyal sajnálja az összes, feleslegesen erre elszórt pénzt.

Soros-ügynökök tüntetnek a Földközi-tengeren menekülteket mentő Aquariusért. 

Soros-ügynökök tüntetnek az állatkínzás ellen. 

Az élet nagy kérdései pt. 1

Mért van az, hogy a csodálatos Francia Nemzeti Könyvtár szükségét érzi annak, hogy digitalizálja egy könyv 17 oldalát, beleértve az előlapot, a hátlapot, a belső címet és azt a maradék 14 oldalt, amin nincsen semmi, de semmi, de semmi. A könyv maradék ~80 oldalát, amelyen a tartalom található, természetesen nem lehet online megnézni.

Állatkák

Egy csomó hülyeségbe futok bele mostanában, íme, művészek, aki kedves kis állatkáikat sétáltatták Párizsban. (Értelmes dolgokat is csinálok amúgy, de tényleg.)

Josephine Baker cuki kis gepárdja, Chiquita társaságában végzi egészségügyi sétáját

Dalí és bájos hangyászai a Bastille-on

Dalí és legjobb barátja, Babou, az ocelot

Nerval, a francia költő Thibault-t, a homárt vezeti kék selyemszalagon a Palais Royal kertjében

.

(Na jó, a Nerval-Thibault barátságot nem árt fenntartással kezelni, egy híres hoax-okkal foglalkozó blog rákérdezett a sztorira egy tengerbiológusnál, és a homárbarátok sajnos csak 20 percet bírnak ki a szárazföldön, sétálni meg kifejezetten utálnak, tehát homárt pórázon vezetni egyrészt lehetetlen, másrészt tökre állatkínzás. Bár forró vízbe dobni is az, mégis Michelin-csillagot lehet kapni érte, szóval...)

Musée Mendjisky

Láttam egy plakátot a Boulevard Raspail-on sétálgatva, egy Lolita Lempickás-fejű kalapos nő volt rajta kicsit fauve-os, narancsos-pirosas-zöldes színekkel, az École de Paris képeit kiállító múzeumot reklámozta, én meg el is mentem, mert ígéretesnek tűnt, meg mert a Borgiák tárlatnál ebben az életben már a Jósa András Múzeum se lehet rosszabb. Ja, mi is az École de Paris (Párizsi Iskola)? Ezt pontosan senki sem tudja, most eltekintek a részletes művészettörténeti vekengéstől, maradjunk annyiban, hogy külföldi művészek gyűjtőneve, akik a XX. században Párizsban dolgoztak. Hát a múzeum főleg egy sokadvonalbeli Maurice Mendjizky nevű lengyel festő műveivel van tele, meg a fiáéival, és cseles módon nyilván a legjobb munkát rakták a plakátra, tehát mondhatnám, hogy a múzeum teljes csalódás, és ha én lennék a Michelin-baba, kihagynám a gájdomból, de ez csak félig igaz. Szerintem (és pl. Fülöp Lajos szerint, szóval véleményem legkevésbé se eredeti) nagyon tanulságos nem annyira jó képeket nézegetni, mert rajtuk keresztül könnyebb megérteni, hogy mért is jók a nagy nevek, szóval most következzék A -liga kontra B-liga összeállítás.

A náci halálhóember és a bárgyú pápa, Mendjisky-től, 40-es évek eleje, Az gyógyítók, George Grosz, Die Pleite, n°3, avril 1919

Mendjisky: A mocsári szörny/Jacques Prévert portréja (1941, olaj, vászon, 61 x 50 cm) és Matisse: A zöld vonal/Madame Matisse (1905, olaj, vászon, 40 x 32 cm, National Gallery of Denmark). A fauve-nak nevezett festők kitalálták, hogy ha két komplementer színt (itt pl. zöld és piros) közel rakunk egymáshoz egy képen, akkor az furán, de nagyon jól néz ki, vibrál, nem lehet nem oda nézni. Viszont ha ráöntünk a vászonra két vödör vöröset és zöldet, az talán egészen apró túlzásnak tűnhet, vagy kéthetes hullának az apokaliptikus naplementében.

A mocsári szörnynek a szeme se áll jól, és Van Gogh: Önarckép tavasszal (1887, olaj, karton, 42 × 33,7 cm., Art Institute of Chicago) A van gogh-os vastag ecsetvonásokkal felvitt több réteg festék és az uborkás arcpakolás között van némi nem elhanyagolható különbség.

Kicsit kókadt csendélet Alexis Gritchenkotól, (1925, olaj fatáblán, 62 x 44 cm) a csendélet mint mészárlás, Soutine Rájája, (1924 körül, olaj, vászon, MoMA). ((Amúgy sokkal jobban néz ki ez az orosz így fotón, mint élőben, be kell vallanom. Ezért is kell megnézni mindent élőben.))

 

 

 

 

 

 

 

 

És végül két kép a múzeumról, ami korábban műteremként funkcionált. Nagy terek, hatalmas üvegfelületek, tényleg csodás az épület, remélem, hogy nagyjából el tudjátok képzelni. Sajnos a képeim nem lettek jobban attól, hogy épp géppel csináltam őket, nem pedig az 5000 forintos telefonommal. Valószínűleg javíthatatlanul béna vagyok, de sajnos lámpafénynél túl sárga, természetes fénynél túl kék képeket csinál a fényképező, hiába állítgatom. Ezeknek még babráltam is a színegyensúlyával, mégse lett sokkal jobb, szóval szívesen fogadok hasznos tanácsokat.

Fent a Lempickás plakátlány, lent pedig a valóság.