Egy kis Párizs

(Mielőtt még bárki, csak viccelek. És a tirpák kifejezés a XVIII. század közepétől kezdve az akkori Magyarország határain belül Nyíregyháza környékére települő szlovákokra használatos, meg a Szpari-Loki meccseken a paraszt és a köcsög szavak szinonimájaként. Bennem is van tirpák vér, szóval úgy döntöttem, hogy tirpákozhatok. Továbbá: igen, lesznek még értelmes bejegyzések is. )

Még nem is érintettem azt a kruciális kérdést, hogy hogyan is néz ki a párizsi nő? Mit tegyünk, ha úgy akarunk kinézni, mintha mindig is 95006 lett volna az irányítószámunk? (Férfi olvasóim se aggódjanak, ebben a városban van egy csomó úr is, aki úgy akar kinézni, mint a párizsi nők, és nekik is jól megy, csak az ádámcsutka árulja el őket a gondos megfigyelőnek, szóval semmi sem lehetetlen.) Egyszóval: mindent a chic parisienről. (Sose mondd ki ezt nyilvánosan, ugyanis a párizsi sikk lényege az erőfeszítés hiánya. A párizsi nők így születtek.)

Mindenek előtt: mihez kezdjünk a fejünkkel? Ha a párizsi nőnek nincsen valami kifejezetten ronda bőrbetegsége, akkor egyetlen dologra van szüksége: egy sötét rúzsra. Hajfesték, szemöldökcsipesz, szolárium, önbarnítókrém, műszempilla?  Eszedbe ne jusson. Botox? Jöhet! (Ha Te vagy ez a Clara Delevigne  nevű modell, aki amúgy brit, akkor nyugi, akkor is párizsi nő vagy, ha nem vagy párizsi nő. A franciák nagyon befogadóak tudnak lenni, ha egy földreszállt istennő vagy, és nem a Maghreb-zónából jöttél, meg értelemszerűen nem vagy fekete.)

Az ysl, mannequin keresőkifejezésekkel lehet ilyet találni.

A fejed tehát rendben, na de mit viselj?
Tél van, én pedig igyekszem naprakész tanácsokkal ellátni a kedves olvasóimat, szóval elsősorban szerezz be egy oversize kabátot. Bár ez némileg furfangosan hangzik, a gyakorlatban nagyon egyszerű: menj be bármely pláza akármelyik boltjába, válassz egy (lehetőleg férfi) kabátot, és vegyél belőle a méretednél két számmal nagyobbat. A kabátod alá válassz hasonló metódus alapján egy db egyszínű férfi pulóvert is. Ha fázol, ismételd meg ugyanezt valami pólóval. Ha még mindig, akkor ismételd addig, amíg már nem fázol. Az oversize előnye, hogy akárhány réteget egymásra húzhatsz, de a francia nő immúnis az olyan pórias jelenségekre, mint időjárás, tehát próbálj meg megelégedni két réteggel. Kell a sikk, vagy nem? Na akkor ne rinyálj.

óverszájz kabát

Deréktól lefelé egyetlen választásod lehet: 5/6-os, sötét, egyszínű (felejtsd el a koptatott cuccokat, jézusom, hol élsz, 2001-ben?) skinny jeans. Nem, a leggings nem jó, az nem nadrág. (Ha az előző két mondat felét nem érted, ugorj a képes illusztrációra.) Igen, a bokád ki fog lógni. Igen, hideg van, és Magduson épp egy db harisnya, két pár zokni, egy fekete farmer meg egy bakancs van. De Magdus nem is tudja olyan sikkesen-párizsiasan mondani, hogy de fürjedzik az idő (ça caille!, jaj, de hideg van).

 

Na tehát, eddig jól haladsz, már csak a végső simításra kell koncentrálnod. Vegyél egy szép gyöngyvászon-bőr Longchamp táskát. Jól hallom, hogy azt találtad mondani, hogy nagyanyád banyatankja is ilyen anyagból van? Hát ekkora tirpák még Te sem lehetsz, jó ég!

És mehetsz is sétálgatni a sanzelizére, miután átutaltad nekem a Longchamp táskád árának 15%-át a stílustanácsadásért. Szívesen máskor is!

Egy kis Nyíregy

Nagyon rég frissült a blog, főleg azért, mert egy csomó dolgot kellett leadnom az egyetemre, és ha kötelezően írni kell, akkor nem csinálom azt hobbiból is, hanem inkább piálok, cigizek és prostikat szedek fel (utoljára szilveszterkor ittam, prostit ősz elején láttam a Bois de Boulogne-ban, és nem is dohányzom).
Fogok írni a karácsonyról is, meg a Charlie Hebdo-ról is, sőt, képek is lesznek, de van egy téma, ami mindezt beelőzte hirtelen a lokálpatrióta szívemben. Mi az, hogy felújították a Váci Mihály Művházat Nyíregyen? Én még a tervről se tudtam, szégyellem magam. Amiért viszont nem nekem kellene szégyenkeznem, az az, hogy a teljesen haszontalan helyi médiumok képesek cikkezni arról, hogy milyen világszínvonalú táncegyüttesek stílusorgiáznak benne (ezt nem én mondom, hanem a szon.hu), de nem képesek körbefotózni négy oldalról. Próbáltam utánanézni, de a nyíregyháza.hu valami kétes szöveget közölt csak az eseményekről, aminek lényegi mondanivalója tulajdonképpen az volt, ha jól értem, hogy Csabainé sucks, Kovács Feri rulz. Ezúttal az építészfórum se volt túl hasznos.

A kép a nyírséghír.hu-é

Na most ha ez itt fent megfelel a valóságnak, akkor a gyászos kronológia a következő.

A művházat amúgy is utálta a város lakosságának 90%-a, mert csúnya. (Én nem, bár az tény, hogy korszerűtlen anyagból készült és rettenetesen rondán öregedett, de lehet, hogy én is rondán fogok ugye. Viszont látszott rajta az erős, izgalmas gondolat: két pilonra függesztett híd lebeg a föld felett. Egyszerre nehézkes és légies, a minimalista szigort kis kilengések oldják fel: a nagy lyukak a pilonok tetején, a keresztvasak az ablakok előtt. Nem volt se jellegtelen, se eklektikus, és ezzel eléggé egyedül van a városban.)
A kiinduló helyzet tehát 1981-ben :(

Teltek az évek, a betonra rárohadó rozsda és az időjárás viszontagságai megtették hatásukat.
A helyzet 2006-ban: :((

A Korzót átadják 2008-ban. Kezdjük ott, hogy eleve letörném a kezét minden építésznek, aki városmagba nagy hodály plázát tervez. Oké, Finta József 1998-ban még nem tudhatta, hogy egy évtizeden belül elvesztik funkciójukat ezek az épületek, hogy aztán 2020 táján majd az utolsó szöget verje a koporsójukba az e-kereskedelem, de ne már, hogy 2008-ban ez nem volt világos mindenkinek. Az előtt meg végképp értetlenül állok, hogy Bán Ferenc cége tervezte a Korzót, mivel a böhöm nagy, értelmetlen és értéktelen épület teljesen tönkretette a mellette lévő VMK léptékeit. 
 A helyzet 2008-ban: :'(((

És akkor jön a dicső felújítás. Valami cikkben azt olvastam, hogy Bánnak is köze volt hozzá, ha ez így van, az nagyon szomorú, és vissza is postázhatná a Kossuth-díját a feladónak. Az a középre odabiggyesztett förmedvény (lépcsőház?) végképp eltörli a gondolatot, ami ebben az épületben volt, egy logikátlan, esetleges szörnyszülött lett belőle. Mindezt kétmilliárdért, amikor a városnak nyilvánvalóan kb. azóta nincs szüksége az épületre, amióta én élek. Ha volt egyáltalán még értelme annak, hogy ott állt, anyátlanul, a nem hozzá tervezett, túl magas épületek huzatjában, hát akkor az az volt, hogy volt a városban valami viszonylag friss és érdekes. Hát már nincs.
A helyzet most: :(((((((((((((((((((((((((((

Emlékezzünk rá jobb alternatíva híján így:

mindig is nagy rajongója voltam a temetőknek...

...ugyanis minden van bennük, ami egy átlagos közparkban (wc, mókusok, nap, fű, pad), viszont sokkal kevesebb az ember. Még vénasszonyok nyara volt, október közepe, nem ilyen nyálkás hideg, amikor Rencsivel elmentünk a közeli temetőbe, a Pere Lachaise-be, ahol ráadásul találtam egy király fekete h&m pulcsit Abélard és Heloise sírjánál, azóta is hordom. Ez a temető egyébként elég menő hely, itt nyugszik Jim Morrison, Edith Piaf, Moliere és még sokan mások, úgyhogy meg is néztem, mennyibe kerülne itt oszlani,tehát 1 db 1x2 m-es sírhely

-harminc évre 2.329 €, ~700 000 Ft, 

-örökre 10.911 €, ~3 300 000 Ft.

Mivel igyekszem olvasóimat a blaszfém témákban is kellően alapos információkkal ellátni, álljanak itt referenciának  nyíregyi Morgó (Északi temető) árai, természetesen a legjobb részen: 

-hatvanöt évre: 87 000 Ft

-száz évre: 135 000 Ft.

Na jó, lépjünk is, az idő szép volt:

 Géricault sírja. Ő a francia festészet tragikus sorsú zsenije, 32 évesen meghalt, de addigra festett lóversenyeket, pszichiátriai betegek portréit, az 1819-es szalonon pedig mindenkit földbe döngölt a Medúza tutajával.

 Camille Corot, a barbizoni iskola festője, szép tájképeket festett borongós színekkel.

 Rencsi épp az egyetlen alakban használt igéket tanulja. Ci-gît, itt nyugszik, írja Daumier sírköve. 

 Oscar Wilde szfinx alakú sírját mindenki lesmárolja rúzsos szájjal. A leszármazottak, szegények, agyfszt kapnak ettől, ezt kiválóan tükrözi a síron olvasható kiírás kissé hisztérikus hangvétele, inkább wellness-hétvégére költenék a félévenkénti sírtisztításba invesztált 1-2000 eurót. Oscar Wilde felteszem röhög, és a Sziámi Fogjad már meg című számát dúdolja magában.

 Holokauszt-emlékmű, az a szobrász csinálta, aki a pár bejegyzéssel odébb látható Dreyfus-t.

 A franciák kis (mű)márványtáblácskákat tesznek szeretteik sírjára, a megboldogultra jellemző hobbik vagy virágok, angyalkák díszítik ezeket. Az úr itt pl. a jelek szerint taxis volt, aki az Eiffel-toronynál standolt, és szabad idejében horgászott. Véleményem: ...

 

 ... a köbön.

Ez pedig itt egy figyelmeztetés Mátusnak a párizsi maffiától, hogy a memóriakártyáját sajnálatos módon enyves kis kezeinkben felejtette, szóval ha túl unalmas lesz az életem, akkor majd kiteregetem az övét.

Nénik, Flaki, kávé, ruszki festő

Hogy legyen kép ehhez a bejegyzéshez is, ez itt Valery Koshlyakov kiállítása a Réfectoire des Cordeliers-ben, ami egy XIV. századi kolostor utolsó megmaradt darabja, a régi ebédlő. A forradalom alatt a kolostor kórházként üzemelt, aztán lassanként a szomszédos orvostudományi egyetem, a Pierre-et-Marie-Curie foglalta el a használható épületrészeket. Szóval a kiállítás kifejezetten ide készült, a hatalmas vásznak mindenféle klasszikus témát/művet dolgoznak fel: balra Poussin Apollója, Rigaud XIV. Lajosa, a mainneville-i Szent Lajos szobor, barokk medálionok, monumentális formátum, de könnyű, szinte áttetsző vízfestékkel. Kivételesen tényleg megpróbáltam elfogadható fotókat készíteni, géppel, nem mobillal, illetve még nekik is estem képszerkesztővel, hogy azt lássátok, amit én láttam, de sajna ez a maximum, ami tőlem telt egy ablaktalan, sötét teremben, direkt fénnyel a vásznakon. Lényeg, hogy nagyon hatásos és okos kiállítás volt ez, láttam vagy háromszor, mert pont az ebédszünet-akciórádiuszomba esett. Beleesik még a Gibert Jeune, egy bazinagy könyvesbolt is a Saint-Michelen, ami minden, amit délután egy és kettő között kívánhatok: anélkül tartózkodhatok egy meleg helyen, hogy vásárolnom kellene valamit, és még a szórakoztatásomról is gondoskodnak a könyvek.

Tegnap például egy, a hamisításról szóló könyvben azt olvastam, hogy Pierre Bonnard festő felesége halála után összedobott egy végrendeletet, amit szignált is a megboldogult Madame Bonnard nevében, hogy hozzáférhessen közös vagyonukhoz, amibe természetesen a saját művei is beletartoztak. Elkövette viszont azt a kellemetlen hibát, hogy az asszony halála utánra dátumozta az iratot, amit észrevett a többi örökös, így kezdetét vette a több évig tartó hagyatéki eljárás, mialatt a szegény festő hozzá se nyúlhatott a saját, kész műveihez. Hamisítsatok tehát okosan, ne szignáljátok például korai, hamis Kassákjaitokat golyóstollal, mert azt csak 1924-ben kezdték sorozatgyártani, stb.

Itt volt egyébként Flaki, aki teljesen érzéketlen a fenségesre, a Saint-Eustache-ban ücsörögve, miközben az agyunk az alábbi látványt próbálta befogadni, ő kifejtette, hogy nem hiszi el, hogy a katedrálisépítésbe ölt erőforrások felhasználásának nem lehetett racionálisabb módját választani.

Flakit az az érv se győzné meg, hogy pl. a tarte aux fraises nevű francia sütemény felzabalásának 25 perces, részletes fotódokumentációja (a sokezer eurós Perriand asztal fölött, amúgy), a megfelelő instagram-filter kiválasztása és a hozzá járó, könnyed, mégis frappáns szöveg kigondolása például sokkal kevésbé racionális erőforrás használat, na de neki legyen mondva.

Amúgy meg hideg van. A franciákat ez láthatóan nem érdekli, hiperkarcsú alakjukat eszük ágában sincs több réteg ruhával eltakarni, csupasz bokával rohangálnak fel-alá a Boulevard Saint-Germain-en, már a látványuktól dönteném magamba a forró kamillateát. Furcsa hely ez a hatodik kerület különben, teli van vékony, szívós nénikkel, arcuk sima, ajkuk telt a botoxtól, Longchamp táskát hordanak és bordó rúzst. Éppcsak átsuhannak a boulevard-on, nem szeretik a tömeget,a Rue St-Andé-des-Arts-ból áradó illatot, a marseille-i szappan és a libanoni fűszerek bizarr, mégis finom keverékét. Én nagyon, ma is ott kávéztam, ezt a hülye novembert nem lehet bírni napi eggyel.

soron kívüli beszámoló a nap sikerélményéről

Sajnos az ember (én legalábbis) mérhetetlenül irreleváns apróságokat szokott megtenni a siker mércéjének. Az én irreleváns, irritáló apróságom Monsieur Lazac. Ő egy hetvenöt körüli gyűjtő, épp csak az első tüneteit mutatja a leépülésnek, de a feledékenység, az elhalkuló, hadaró, néha kissé összefüggéstelen beszéd mögött azért eltéveszthetetlenül ott van egy csillogó intellektus. Amit főként arra pazarol, hogy másokat oltogasson vele, ez a szomorú igazság, és ugye ki a más érdemli ki ezt általában, mint a kedves kelet-európai Magdus, aki töri a franciát? A legrosszabb egyébként, hogy M. Lazac látszatra ártatlan, mint a ma született bárány, jön, kedveskedik, dumál, te belemész, kedveskedsz, dumálsz, és amikor épp visszakérdezel valamelyik dörmögésre, akkor hirtelen nyilall beléd a bizonyosság, hogy épp gúnyt űz belőled.
Ma viszont bejött hozzám, dumált, jó százalékban értettem a motyogást, válaszoltam (de legalábbis mosolyogtam) értelmesen, csak néha kellett visszakérdeznem, még a futuristákkal kapcsolatos ismereteimet is fitogtathattam, egyet is értett velem, és azt a képet vette meg, ami mellett érveltem, mi több, másokról tett nekem gúnyos kis megjegyzéseket, és nem rajtam ironizált. Nem állítom, hogy ettől jobban kedvelem, de először történt meg, hogy nem éreztem magam kiszolgáltatottnak pusztán attól, hogy vele beszélgetek. A siker töppedt, gonosz öregember ízű, de zsír!

 Ilyet kérek az Izába. A törpicsekek nem igazán veszik a szívükre, hogy olyan töpszlik.Valahol a Beaubourg-nál lőttem őket.

A FIAC-ról is van pár képem, egyébként írtam is róla, aki érdekel, ott sokkal jobb fotók vannak, mivel azokat szerencsére nem én csináltam: http://apokrifonline.wordpress.com/2014/11/10/megujulasi-kiserletek/
Rebecca Horn: Volcano Metamorphosis 2014-es műve a Galerie Thomastól. Nagyon ronda lepke billegteti a nagyon ronda szárnyait egy vulkanikus kőzeten.

FIAC, Nick van Woert 2014-es munkája, üveggyapot, műanyag. A szobornéni beleplaccsant némi műanyagba, ami a túloldalról olyan, mint a zavaros vízfelszín.

Anish Kapoor Untitled-jében pózolok, ilyen képe tuti mindenkinek van, aki idén megfordult a FIAC-on, és nem szégyellte diszkréten arrébb tuszkolni a többieket.

Párka.

 Tom Wesselmann, Smoker, 1975, olaj, vászon.

 Anna és Bernhard Blume: "Kontakt mit Baumen" aus der Serie "WALD", 1980, Galerie Francoise Paviot.

Rencsi pózol azzal a bárral, ahová a Simon mágus a hasonló című filmben beül a francia csajjal, majd a közös nyelv hiányát áthidalandó random váltogatja az "oui" és '"non" közbevetéseket, kevés sikerrel. Még sincs egyéb menedékünk, én is ezt teszem, ha minden kötél szakad :(

A Notre-Dame előtti téren, a föld alatt van egy múzeum, ahol meg lehet nézni mindazt, ami a térből a Haussmann-i városrendezés előtti időből marad. Gyakorlatilag nagy kődarabokat láthatunk tehát az I. századtól a második császárság idejéig, és bármilyen oktondian is hangzik ez így - ki fizet azért, hogy random köveket bámuljon? - de mégis nagyon érdekes múzeum ez, sok leírással, nagyon szép vizualizációkkal bemutatja a Cité és Párizs történetét. Ez a képkocka itt pl. a Notre-Dame építési fázisait modellező 3D-s animációból származik, lehet közelíteni-távolítani és körbejárni az épületet fázisonként.

 Igazán beszúrhattam volna egy másik nézetet, de sajnos béna vagy, és rosszabb annál a net, hogy ezt korrigáljam.

Mi csak kávéztunk az Hotel du Nord-ban, nem akartunk lelőni egymást, mint Renée meg Pierre.

Bitches only, az Hotel du Nord wc-jének ajtajáról lőttem ezt, a Canal Saint-Martin partján Arletty, a legendás színésznő néz búsan. Csináltunk mást is, nem csak híres filmhelyszíneken hesszeltünk, komolyan.

Sucker welcome, Louis Jouvet, az Hotel du Nord férfi főszereplője, és egy gonosz őz. Mindenki döntse el, melyik-melyik.

 Canal Saint-Martin.

Canal Saint-Martin, a srácok, meg Renátó.

Helló

Na hát a blog sajnos elég hamar hanyatló szakaszba lépett, a következő okok miatt:
- most volt a FIAC, ami egy vásár, majd írok róla még, a lényeg, hogy vasárnap is dolgoztam, pedig az az egyetlen szabadnapom
- nincs net a galériában újabban, így ebédszünetben/sunyiban se tudok blogot írni

Továbbá alapvetően az alábbi problémákkal való küzdelemmel teltek az elmúlt napjaim:
- visszatérő felfázás, felfázás visszatérésétől való rettegés
- normális állapotban 100/40-es vérnyomásom 120/60-asra való visszaküzdése 180/100-ról, miután felb.sztam az agyam a lakótársaimon, lehet hogy terápiás céllal fogok a kis szottyadékoknak szentelni egy hosszabb bejegyzést
- az egyetemek különböző picsogásaira való reagálás (nem, nem fizetek 10 rugót csak úgy; nem tudok hazamenni vizsgázni, legyen valami légyszi; nem igaz, hogy nem lehet legyártani a diákomat, mert az anyám a NEK-lapomon dr. a FISZ-lapomon meg nem doktor baz' stb.)
- szakdolgozatok szemináriumi dolgozatok, cikkek
- a hivatalos munkám

De jönnek még jobb idők, pl. holnaptól ;)