Vége a szünetnek, erre főként az ébresztett rá, hogy Arthur, Klári néni unokája már negyed nyolckor becsörtetett a lakásba és bebástyázta magát a tv elé. Mivel a szülei csak hétvégén engedik, hogy eme kedvenc időtöltésének szentelje szabadidejét, így állandóan a nagymamájánál lóg suli előtt, ebédszünetben és suli után is. Egyébként még mindig nem értek egy szót se a hozzám intézett mondandójából, pedig a nővérét már nagyjából tudom követni, úgy tűnik Arthur az abszolút advanced szint. Ellenben a Pompidouban összebarátkoztam az egyik teremőrrel, megmutogattuk egymásnak a kedvenceinket, eléggé kiakadt azon, hogy én szeretem Hans Hartungot, nem nagyon győzték meg az érveim (viszont legalább értette őket, ez sokat dobott az Arthur által földbe döngölt önbizalmamon), viszont pl. Hantai Simon tetszett neki, meglepődött, hogy magyar (egyébként több magyar származású művész is van a Pompidouban: Hantai, Moholy-Nagy, Péri László, Kemény Zoltán, Lucien Hervé, csak hogy növeljem a bennünk lakozó honderűt <ami ugye Budapest neve másképpen, na jó, nem írok gyökérségekről>), és végül megígérte, hogy bevisz szerdán a Mondrian/De Stilj kiállításra, ami nagyon kedves ám tőle, mivel az fizetős még a diákoknak is. Szóval, jó lesz a szerdám.

Hétvégén voltam a román lányokkal és Hajnival Village de Bercyben, ami régen a borászok piaca volt, sok vendéglővel, most turistakopasztó és elég lepusztult park, szóval ez a program nem igazán jött be, de legalább megtanítottunk egymásnak románul és magyarul az erre alkalmazható kifejezéseket (,,nem rossz ez, csak másra lesz jó"), úgyhogy aztán megnéztük a Panthéont, ami a Szent Genovéva (Párizs védőszentje, imáival ő védte meg a várost a hunoktól) templomból lett nemzeti emlékhely, olyan helyes kis ereklyékkel, mint Gambetta szíve (III. Naplóleon bukása után a III. francia köztársaság belügyminisztere, a porosz-francia háborúban serénykedett), Voltaire, Sufflot (a Panthéon tervezője), Hugo meg minden nevesebb francia porhüvelye. Egyébként az döbbentett meg igazán, hogy a franciák még mindig relevánsnak tekintik ezt a gigantikus kriptát, mivel Chirac kezdeményezésére Dumast 2002-ben vitték át a Panthéonba Villers-Cotterêts-ből, a szülővárosából, ahol eltemették. Ráadásul az újratemetés során a koporsót négy, Athosnak, Porthosnak, Aramisnak és D'Artagnannak öltözött katona vitte. Minderről egyébként a kriptában, egy, az izgibb temetésekről szóló dokumentumfilmből értesültem, ugyanitt Chirac beszédét is meg lehet hallgatni, ami nagyjából arra fut ki, hogy Dumas a köztársaság, a szabadság-egyenlőség-testvériség muskétása volt Zolával és Hugoval együtt. Hát, kicsit furcsák ezek a francia elnökök, illetve a franciák, akik ezt képesek voltak pókerarccal végignézni.

francia józene

Ezt hallgattuk ma. Fusson, akinek nincs bora, ez a fekete zongora. Szombaton megyünk amúgy egy újabb klubba, megismertem két magyar lányt (az egyikük EC-s btw), hétvégén valószínűleg elnézünk St-Denis-be, szóval lehet, hogy történni fog annál izgalmasabb is, minthogy A könyvtárból átmegyek B könyvtárba. Egyébként rossz hír, hogy elég kevés forrásom van a szakdolgozatomhoz, jó hír, hogy úgy néz ki, hogy az összeset sikerül kisírnom valahogy szigorú őreik karmai közül.

Tegnap találkoztam amúgy a legelső döbbenetesen jóképű francia férfivel, ám kiderült, hogy nem is francia, illetve, hogy 60 felett van. Nító, azt hiszem soha többé nem kellene beszélnem veled, nem vagy rám túl jó hatással.

fura, nyomi kis fém alma a Place de Clichy-ről üdvözli nyíregyházi kollégáját

Monsieur Alma zavarba ejtő módon földgömb is.
itt pedig a nyíregyi cimbi :)
(Szemfüles olvasóim <Flaki> bizonyára észrevették, hogy megtanultam linkelni, és most muszáj jó sokszor csinálnom, nem tehetek róla.)

A mai meglepi:

Max Ingrand, francia üvegművész és dekoratőr. A Montmartre-on, a Sacré-cœur lábánál bújkál a St-Pierre, Párizs egyik legrégebbi alapítású temploma. A XII. század közepén kezdték építeni egy meroving templom maradványaira a szentély falait, tehát nagyjából a St-Germain-dés-Prés-vel egyidős, a hajó XV. századi. Na de, a lényeg: az ablakok Max Ingrand munkái, 1953-ra készületek el, és nagyon durvák. Ha valaki netán hasonló izgalomba jönne a képek láttán, akkor szívesen lefordítom az ikonográfiai programot, megtaláltam franciául. De egyelőre önuralmat gyakorlok, és nem élek vissza kitartó barátaim türelmével :)
Még egy.
És még.  
Másfajta üveg.
Végül egy asztal.

Na és a nap legfontosabb tanulsága: ne énekelj a Montmartre-on disznóságokat (konkrétan a szegény Diánát) még magyarul sem, mert az a négyfős család, aki mögötted sétál, törvényszerűen szintén magyar lesz, és bármilyen jól szigetel Flaki fülhallgatója, hallani fogod, ahogy leparasztoznak. Fájt, úgyhogy ezentúl viselkedni fogok, ígérem. 

Voltam a katakombákban a román lányokkal és egy magyar erasmusos, Hajni is hozzánk csapódott. Csalódás volt végülis, be kellett látnom, hogy a pont egy embernyi járatokba nem fér be semmi érdekes, és mégcsak nem is féltem, úgyhogy még ez se töltötte ki azt a 45 percet. Az osszárium (csontokkal teli kripta, vagy temetkezésre használt helyiség, sem én, sem a google nem tudunk erre normális magyar szót) meg csak bizarr volt. Ugyanis ahogy terjeszkedett Párizs városa, körbenőtte a régi temetőket, kellett a hely, így kiürítették őket, és az exhumált csontokat a földalatti járatokban helyezték el, aztán néhány évtizede rájöttek, hogy ebből lehet pénzt is csinálni, mert a hülye turisták (lásd pl. én) szívesen lemennek borzongatni, így megnyitották a nyilvánosság számára. Nos, finoman szólva sem kapja el az embert a memento mori élmény, miközben a teremőr üvölt az angol gentlemannel, hogy « nóó fless, nó pá dö tu, misztehr », a hirtelen támadt kavarodást kihasználva pedig a német Jürgen próbál egy 19 cm-es lábszárcsontot belesuvasztani az 5×8 cm méretű farzsebébe (ő még nem tudja, hogy a túra végén táska- és zsebkontroll van, én pedig engedek a kísértésnek és nem figyelmeztetem). Egyébként én tényleg nem értem az embereket, ide félni járunk, nem fotózni, gondolom. 

Azért a délután mindenért kárpótolt. Klári néni csatlakozott a sétámhoz, megmutatta a kerületet, és elvitt a St Jacques templomba is, itt tanít hittant, tehát mindenki ismeri, és mindenhez van kulcsa. Ez a Compostelába vezető zarándokút első megállója (a Châtelet-től, a Tour St Jacques-tól indul a menet), az útbaeső templomokban a zarándokok ugyanis meghallgatják a misét, és kapnak erről igazoló pecsétet az úti füzetükbe. Na hát én is kaptam ilyen pecsétet az ügyeletes apácától, úgyhogy most már egyszer muszáj lesz tényleg végigmenni. Aztán felmentük ketten a toronyba, én egészen tetejéig, az óra alatt ácsorogtam, ropogtak a talpam alatt a pórul járt galambok csontjai, és bámultam a Pantheon kupoláját meg a La Défense Grand Arche-ját, az új Diadalívet. Lefelé menet beszorult a torony ajtajának retesze, úgyhogy megkaptam az áhított klausztrofóbiás adrenalinlöketet is, még fél óra múlva is remegett a lábam, ahogy a parókia pincéjében szortíroztuk az adományokat. Klári néni mutatott még néhány szép lépcsőházat és eldugott udvart, elvégre a környék összes izgalmasabb épületének kapukódját tudja fejből. Megtudtam, hogy melyik fagylalt a legjobb Párizsban, hogy kik éltek-haltak-házasodtak-alapítottak valamit a kerületben. 

Ja és sikerült beiratkoznom a fontosabb könyvtárakba viszonylag diszkrét füllentések árán, úgyhogy holnaptól hasznos leszek, kilenctől hatig olvasok, és nem a Pogány köszöntőt, mert különben lassan Romana magazinná változnék.

16 rue Cujas

Radnóti Miklós (1909-1944), magyar költő ebben a házban lakott 1939-ben.
,,Des peuples entiers,
Liberté, te clament
ainsi dans Paris, ces
chants d'aujourd'hui."

,,Népek kiáltják sorsodat, szabadság!
ma délután is érted szállt az ének;
nehéz szavakkal harcod énekelték
az ázottarcu párisi szegények."
(Hispánia, Hispánia)

Ettől a nyamvadt Párizstól néha meg kell hatódni. És hogy még inkább:

Radnóti Miklós: PÁRIS

A Boulevard St Michel s a Rue
Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.
Nem hagytalak el gyönyörű
vad ifjúságom, hangod mintha tárna
visszhangzana, szívemben szól ma még.
A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék.

S balról, a park nagy fái közt
az egyik úgy sárgált az égre, mintha
előre látná már az őszt.
Szabadság, hosszucombu drága nimfa,
aranyló alkonyatba öltözött,
bujkálsz-e még a fátylas fák között?

Mint hadsereg vonult a nyár,
port vert az úton és dobolva izzadt,
hűs pára szállt utána már
s kétoldalt szerteszét lengett az illat.
Délben még nyár volt s délután esős
homlokkal vendégségbe jött az édes ősz.

Úgy éltem akkor, mint gyerek,
kedvemre, s úgy is, mint tudóskodó
öreg, ki tudja már: a föld kerek.
Zöld voltam még s szakállam mint a hó.
Sétaltam és kinek volt gondja rá?
Később leszálltam én a forró föld alá.

Hol vagytok ó, zengő állomások:
CHÁTELET-CITÉ - St. MICHEL-ODÉON!
S DENFERT-ROCHEREAU - úgy hangzol mint egy átok.
Térkép virágzott foltos nagy falon:
Hol vagytok ó! - kiáltok. Hallgatózom.
És zúgni kezd a testszag és az ózon.

S az éjszakák! az éji vándorút
a végekről a Quartier felé!
Páris felett a furcsán elborult
hajnal mégegyszer felszürkéllik-é
mikor a versírástól részegen
és félig alva már aludni vetkezem?

Ó, visszatérni, tűnő életem
nehéz sodrából lesz-e még erőm?
A lent bűzölgő olcsó étterem
macskája párzott fönt a háztetőn.
Hogy nyávogott! Mégegyszer hallom-é?
Akkor tanultam meg, hogy hajdanán milyen
ricsajban úszhatott a hold alatt Noé.

1943. augusztus 14.

Monsieur Jacques Cujas egyébként XVI. századi jogtudós volt. És egy hasznos link azoknak, akik Párizsban járnak, és rá vannak kattanva az emléktáblákra:
Sur les murs de Paris
A nevek könnyen kereshetők, úgyhogy nem szükséges franciatudás.

Louvre

XIV. századi olasz faszobrászat nagyon durva.